Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Novák László: A Tápió vidékének hagyományos építkezése

kezesben. A falat erősebbre építették, s ennek megfelelően a tetőszerkezet is módosult. A vert falat széles körben készítették: cölöpökkel tartott deszkazsaluzat közé „verték" a pelyvás sarat. A kb. 50—70 cm vastagságú sárfalat kéthárom szakaszban készítették el (miután megszáradt az alsó, utána „verték" rá a következő réteget). Ehhez hasonlóan készült az ún. fecskerakásos fal is (a polyvás agyagos sarat villával rakták fel szakaszonként, majd szikkadása után egyenesre faragták villával). A vályog építkezés is általánossá vált. A vályogvető formák segítségével „kivert", a napon kiszáradt vályog igen jó szilárdságú falat képezett. A századforduló táján terjedt el a téglaalapra készített sárfal is. A vastag, erős sárfal megbírta a tetőszerkezetet, nem kellett ágassal tartani a szelemengerendát. A XIX. század második felében kezdték alkalmazni az ollóágasokat, amelyek a ház két végén nyugodtak a falon, s tartották a szelement (29—31. kép). A vastag falazat végül is feleslegessé tette a szelemen alkalmazását, szarufás tetőszerkezetet építettek (17. kép). A szarufákat a vízvető falon levő gerendába csapolták, kakasüllővel fogták össze, így biztonságosan tartotta a tetőzetet. Rászögelték a tetőZéceket, amelyek tartották a nádazatot, a zsindely- vagy cseréptetőzetet. Az újabb típusú házaknak a tetővégeit, a vértelket rendszerint más deszkából készítették, amelybő: különböző díszeket fűrészeltek ki (32—33. kép). A XIX. század második felétől épített házaknak tornácot, folyosót is épí40. kép. Tulipánmotívum egy századforduló idején épített lakóházon. Szentmártonkáta. 446