Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Novák László: A Tápió vidékének hagyományos építkezése

regtető, tehát a pincelejáratot és a pinceág elejét képes védeni a beázástól. Náddal fedték a pincetetőket. A Galgóczy által emlegetett „szokott építkezés", tehát a régi módi, hagyományos építkezés rekvizitumai még napjainkban is fellelhetőek a Tápióságban: ezek az ágasfás, sárfalú, nádfedelű házak. OFELLA Sándor és GION Béla pl. 1813-ban, 1820-ban, 1823-ban épített házakat dokumentáltak Tápiószecsőn 1961-ben.

22 Mint többször is hangsúlyoztuk, a régibb építésű lakóházak szilárdságát a ház falába állított oszlopok biztosították, amely közé sárfalat vertek (3. kép). A 2,3—2,5 m magasra felépített falra helyezték az ún. sárgerendát, alsószelement, mindkét hosszanti falon (4. kép). E gerendák tartották a tetőgerendákat, az ún. horog fákat, amelyek a szelemengerendán nyugodtak (5—6. kép). A szelement tartották az ágasok, lehetővé téve, hogy а viszonylag gyenge falra ne nehezedjen nagy súly. A lakóházak esztétikai megjelenését döntően meghatározta a ház két végén magasodó ágas (7—10., 15/c, 16/c—b. kép). A szelemengerendát középen (rendszerint a kémény mellett) a válaszfalra állított félágas támasztotta alá (11. kép). A tartógerendákat keményfából (tölgy, akác) faragták ki. A Tápióság vidékének építkezési;kultúráját reprezentálja néhány község, ahol mívesen kifaragták, díszítették az ágasfát. Legszebb példányaik Tápiósülyről, Tápiószecsőről ismeretesek (12f-13. kép). Míg a ház hosszában fekvő, ágasokon nyugvó szelemen tartotta a tetőzetet, a fedémet, vagyis a mennyezetet szintén a ház hosszában végighúzódó, de a 31. kép. Ollóágas-szelemenes tetőszerkezet. Szentmártonkáta. 439