Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Novák László: A Tápió vidékének hagyományos építkezése

a fában szegényebb alföldi mezővárosok számára is. A három város (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd) pl. rendszeresen Farkasdról (puszta Gomba Űri felé eső határán), valamint a Sülysáptól északra fekvő Locsod pusztáról szállította a fát.

2 A Tápióság területének tekintélyes része mégsem bővelkedett olyan erdőségekben, amelyekből építkezésre alkalmas faanyagot nyerhettek volna. Különösen így volt ez a Tápióság délebbre eső helységeiben. Amikor a Mária Terézia-féle úrbérrendezést megelőzően 1767-ben kérdéseket intéztek a jobbágyokhoz, sok helyen az erdő hiányát panaszolták. „Épületre vagy tűzre való fánk is erdőnk határunkban nincsen", jelentették ki a nagykátaiak, s hasonlóképpen nyilatkoztak a farmosi és szelei jobbágyok is.

3 Ahol volt ugyan kisebb erdőség, kevés hasznát láthatta a lakosság, mert az erdő kizárólagosan a tulajdonost, a földesurat illette meg. A jobbágy telkiföldként csupán szántót, kaszálót birtokolhatott, s használhatta az urasággal közös legelőt. Teljesen a földesúr belátá1 kép Lyukpince. Kóka. (A tanulmányban szereplő valamennyi fotó Nóvák László felvétele, 1983.) 418