Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

a padlás két végét többnyire sövényfal zárta (16. kép), ezt a Tápió mentén fürsövínnek nevezték. Kókán vérteleknek is mondták. A szél szabadon járkált a padláson, az egyenként odakötözött zsúpkévéket nemigen tudta megbontani. Egyszeriben más lett a helyzet, amikor a zsúp és a nád használatáról áttértek a cserépre. Az előbbiekhez képest ugyanis a cserép meglehetősen bizonytalanul ül a tetőn, s ha a szél a padlás felől alányúlhatott, hamar levetette. Ezért vált szükségessé a XX. század elején a házvégek befalazása, vagy legalábbis bedeszkázása. Ugyanakkor arra is szükség volt, hogy a padláson levő termények száradjanak, ezért hátul többnyire részben meghagyták a sövényt. Ugyancsak a szükséges légjárásra nyújtott lehetőséget a homlokzat lécráccsal való ellátása (36. és 37. kép), vagy a homlokzati deszka díszes és célszerű, legtöbbször szív vagy kereszt alakú kivágása (38. kép).

51 A sövényből készült „tűzfalat" felváltó deszkaoromzatokat rendszerint díszítették. Ilyen homlokzatok különösen Úriban maradtak fenn nagyobb számban mind a mai napig (38. és 39. kép). Szépen díszítette egykor a házak homlokzatát a faragott szelemenágas, mint amilyent a 40. képen láthatunk. Díszítő funkciója volt a nád- vagy zsúpfedést szegő széles deszkának is, amit madárdeszkának (Farmos, Szentmártonkáta), vagy sárkánydeszkának (Farmos, Tápiósüly) neveztek. Ezt a deszkát fölül középen rendszerint kovácsoltvas dísz (legtöbbször kereszt) fogta össze (41. kép). Máskor fából készült és többnyire megfaragott, egyszerű szerkezet tartotta össze a homlokzat két deszkáját. Ilyet láthatunk a 37. képen, Újszilváson viharfogó a neve. A paraszti ház ily módon kialakított homlokzatán általában jól elkülönült a lakószoba nagyjából négyzet alakú falrésze és a fölötte levő padlás háromszög alakú záródása. Az alsó rész fehérre meszelt, a felső, bedeszkázott rész pedig barnára — néha egészen feketére — pácolt volt. A kettő arányától, egymáshoz való viszonyától függött elsősorban a ház megjelenésének szépsége (20. kép). Utcaképbe rendeződve pedig ritmusukkal gyönyörködtetik a szemlélőt ezek az arányos homlokzatú házak (11. kép). Nem kevésbé érdekes és fontos téma a házak hosszanti, udvar felőli homlokzata. A Tápió menti falvakban a múlt században épült házaknál általában nem volt tornác, csak széles ereszalja egy keskenyebb töltéssel, amint ezt a 14. és 34. képen láthatjuk. Ezt a szélesebb ereszt később tovább szélesítették vagy különféle alkalmi megoldásokkal (42. és 43. kép), vagy pedig rendesen kialakított, 1,20—1,50 m széles tornáccal. Ez esetben az eresz vagy egyszerű faoszlopokra támaszkodik (44. kép), vagy a faoszlopra szalmafonatot tekertek, vakolták és bemeszelték (45. kép), vagy pedig kőoszlopos tornácot készítettek, de ez utóbbi vidékünkön kevésbé terjedt el. A rangosabb megjelenésű tornácot néhol (Szentmártonkáta, Tápiógyörgye, Újszilvás) ámbitnak, ámitusnak vagy gádornak (Szentmártonkáta) nevezik.

52 A tornác a falusi ház sajátos terméke, amely szervesen illeszkedik a földművelő és árutermelő paraszti életformához. Nem véletlen, hogy a tornác a parasztság múlt századi felszabadulását, módosodását követően jött létre. A tornác átmenetet jelent az udvar és a ház, a termelés és a lakás, a munka és a pihenés között. A négy fallal kerített lakóhelyhez képest nyitott, de az udvarhoz viszonyítva fedett, esőtől és részben széltől is védett hely. Itt dolgozhat is az ember, de kényelmesebben, mint odakinn, pihenhet is, de úgy, hogy a szemét közben a gazdaságon tartja. Kitűnő találmány tehát a tornác, csak sajnálhatjuk, hogy ez is a falusi életforma látható jegyeitől való menekülés áldozatává vált, s az újonnan épült házaknál — bár funkcionálisan csaknem olyan 388