Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

azonban, hogy az építkezések hatósági úton történő szabályozása már száz esztendővel ezelőtt sem működött valami hatékonyan, mert Galgóczy hozzáteszi: „De az újonnan épült házak tetőzete azért még mindig csak náddal és fazsindellyel készül."

40 Nem más a helyzet Nagykátán, ahol: „Az építkezési mód kezd a korral haladni, csinosodik, bár cserepes házak egy-kettőt kivéve, még nincsenek.'"

11 A nád és a szalma — vagyis a zsúp — tehát általános tetőfedő anyag volt múlt században a Tápió mentén. Általában a módosabbak fedték zsúppal, rozsszalmából készített kisméretű kévékkel a házaikat, vagyis akiknek földjük volt, mégpedig nem is akármennyi, hanem annyi, hogy teljék a zsúpnak való szalma megtermelésére is. A szegényebbek ilyesmire nem vállalkoztak amúgy is kevés földjükön, hanem nádat vágtak — vagy vágattak — és azzal fedték a házaikat. A századfordulót követően azután gyorsabban kezdett tért hódítani a cserép, de még így is három évtizednek kellett eltelnie, amíg a Tápió menti falvak házainak legalább a felére cserép került (2. táblázat). Akkorra gyakorlatilag megszűntek a zsindellyel fedett házak. A 32. képen láthatjuk, hogy a nádfedeles házak főként a vidék északkeleti részén szorultak kisebbségbe, s ezt a folyamatot összefüggésbe hozhatjuk a mendei téglagyárral, amely már a század elején ellátta cseréppel a Tápió-völgy északnyugati településeinek jelentős részét. 2. táblázat A TETŐFEDÉS ANYAGÁNAK VÁLTOZÁSA, % A tetőfedő anya£ Cserép, pala Zsindely Nád, zsúp Forrás: Magyar Statisztikai Közleményei 1900 1910 1920 1930 2,6 16,9 30,1 51,1 9,9 7,1 5,1 1,4 87,5 75,9 64,8 47,5 A hatóságok nem véletlenül szorgalmazták a nád- és szalmafedésű házak cserepezését. Ezek a gyúlékony anyagok ugyanis — különösen a vesszőből készített szabad kémények idejében — rendkívüli tűzveszélyt jelentettek, a XIX. században szinte nem volt olyan évtized, hogy kisebb-nagyobb tűzvészek ne pusztítottak volna a vidéken. A legjelentősebbeket a krónikák is számon tartják, így tudjuk, hogy Tápióbicske 1832. március 12-én szinte porig égett,

42 Szentmártonkátának 1857-ben a fele égett le,

43 Tápiósápon 1864-ben 27 ház lett a tűz martaléka,

44 Sülyben pedig 1869-ben volt nagy tűzvész.

45 A tűzoltáshoz természetesen igen kezdetleges eszközök álltak rendelkezésre, gyakorlatilag talán csak a vödör, a csáklya és a lapát. A múlt század elejéről származik az a följegyzés, miszerint a „villámgyújtotta házat csak édes tejjel lehet eloltani".

46 A nádfedél készítésekor először a kb. 25 cm vastag, kévézett nádat a gerinctől kb. 80 cm-rel lejjebb, a tető hosszában a kötöződróttal a szarufához erősítik és 2—3 méter hosszú és 6—10 cm vastag akáckarókkal leszorítják. Ennek a leszorító lécnek a neve korc. Amikor elkészült a nádfedés, akkor a nád alját egy sima fával felverik, a tetejin pedig beszegik a gerincet egy szalmafonattal, amelynek a neve koporsó (Farmos). A szalmafonat felrakását és a gerincszegést a 33/d. és 33/e. képen láthatjuk. A nádfedéshez többféle eszközt is 382