Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

A szálláskertek idején, vagyis a XIX. században gyakori volt, hogy a telket nem kerítették körül, sem a belsőt, sem pedig a külsőt. „Utszái, kivéve a főutszát, rendetlenek, keskenyek, sőt néhol kerítetlen házak közt csavargók" — írja Galgóczy Károly a múlt század hetvenes éveiben Tápióbicskéről.

8 Amikor és ahol pedig kerítést készítettek, ott sokféle anyagot használtak fel erre a célra. Az I. világháború előtti időkben a telek garádja trágyával kevert földből vagy egyszerűen csak sárfalból készült, amelynek a tetejére venyigét tettek, hogy a víz lefollyék róla. Később terjedt el a vesszőből font sövénykerítés, amit kajinkónak is neveztek.

9 De készítettek kerítést kóróból vagy kukoricacsutkából is. Ezek a csutkagarátok 70—80 cm szélesek voltak.

10 A fűz- vagy mogyoró vesszőből font kerítés úgy készült, hogy kb. 1,5 m távolságra karókat vertek le párosával egymás mellé, csatlókkal (vesszőből készült gúzs) összekötötték, azután a közeit befonták. Gyakori volt még az élősövény-kerítés is, líceumból (liceo), gledícsiából. A sövénykerítésekhez általában a kaput is növényből készítették. Ezeket a kapukat fakeretre fonták vesszőből. Ismeretes volt még az ún. szánkás kapu, ez lécekből készült és felül ferde szögben ereszes teteje volt.

11 15. kép: Űjszilvási cselédlakások (Dudás István nyomán) 16. kép: Paticsfonatú vértelek, Kóka. (I. Sándor Ildikó felvétele, CKM) 367*