Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján
vidékünkön. A bronzkor kezdetén (i. e. XX— XIX. sz.) nemcsak a nyersanyag, hanem a kész tárgyak is a kereskedelemmel jutottak el a Tápió-vidék népeihez. Később, a hatvani kultúra településein már bronzöntőmesterek is működtek, akik a nyersanyagot részben kereskedelmi úton, részben a kopott, használhatatlanná vált tárgyak beolvasztása útján biztosították. 102 Ez, az újbóli felhasználás könnyűsége és az alacsonyabb olvadáspont (kb. 900 °C) biztosította a bronz óriási előnyét a nehezebben feldolgozható rézzel szemben. A megolvasztott bronzot agyagkanalakkal (Tápiószele—Tűzköves: TBM 52.83.) öntötték a homokkőből (Tápióság—Zsigerpuszta, Várhegy: TBM 71.2.4.) vagy agyagból készített formákba, a kész öntvény felületét simára dolgozták (öntővarratok, egyenetlenségek eltávolítása), néha díszítették is. A'korai és középső bronzkorban elsősorban ékszerek és fegyverek készültek bronzból, az egyszerű bronzszerszámok is (pl. árak 103 ) még ritkák. I. e. XIV. században, a vatyai kultúra legkésőbbi fázisában vidékünkön is gazdag bronzművesség alakult ki. A mendei Leányváron előkerült, kis bronzleletben 104 két peremes baltát (20. tábla 1—2.) is találtak. Ezek és néhány késő bronzkori szórványlelet (szárnyasbaltatöredék Tápiószeléről, m 20. tábla 3.; bronzsarló a Felső-Tápió nagykátai medréből, 106 26. tábla 1.; bronzkés Tápiószeléről 017 és Tápiószentmártonból, m 20. tábla 6.) illusztrálják azt a folyamatot, melyben a bronzszerszámok vették át a korábbi, kőből és csontból, agancsból készített, gazdasági eszközök szerepét. A késői bronzkor (i. e. XIII— IX. század) a bronzművesség kiteljesedésének, virágkorának időszaka volt. Ezután, a vaskorban (i. e. VIII— I. század) lépésről lépésre haladva az új fém, a vas vált uralkodóvá mind a gazdálkodás, mind a hadviselés eszközeiben. A viszonylag olcsó, könnyen formálható bronz ezután is, az élet más területein használt tárgyak (pl. ékszerek, kultikus-vallási emlékek, dísztárgyak) talán legfontosabb, minden esetre leggyakoribb nyersanyaga maradt. A vas feldolgozása a szkíta (i. e. 550—300), majd a kelta (i. e. 300—i. sz. kezdetéig) korban a fémművesség legjelentősebb ága lett. Gazdálkodási eszközök előállításában a kelták a késő középkorit megközelítő színvonalat értek el. 109 Ettől kezdve jogosan számolhatunk azzal, hogy a Tápió-vidék különböző korú településein (a nagyobb lélekszámú falvakban bizonyosan) a vassal bánni tudó mesteremberek, kovácsok dolgoztak. Nyersanyagot kovácsolt vasrudak, vagy más félkész formában, távolabbi területekről szerezhették be. A szarmaták például az I— II. században az Észak-Magyarországon lakott kelta néptől, a cotinusoktól szereztek nyersvasat. De számolnunk kell vidékünkön a nyersvas helyi előállításával, az ércek helyi olvasztásával, kohósítással is. Terepbejárások során — ha nem is túl gyakran — több lelőhelyen gyűjtöttünk vassalakdarabokat. E leletek egy része bizonytalan korú olyan szempontból, hogy több, vasat ismerő korszak leleteivel együtt feküdt a felszínen. Más részük jól keltezhető a szarmata korra (Farmos—Kása dűlő, Farmos 5., Nagykáta 140. lelőhelyek), de van köztük több avar (Farmos 27. és 44., Tápiógyörgye 9. lelőhely) és Árpád-kori (Nagykáta 139., Tápiószele 27., 30. lelőhely) telep is. A vasolvasztáshoz talán helyi eredetű, ún. gyepvasércet használtak. (Mindez, a sal'akleletek anyagvizsgálata előtt, részben, feltételes módban értendő.) A Tápió mente településein dolgozó kovácsok elsősorban a helyi lakosságot szolgálhatták. Bizonyára nem ők készítették az értékesebb fegyvereket, talán a legfontosabb mezőgazdasági szerszámokat (ekevas, csoroszlya) sem. Maga a kovácsmesterség már a vaskorban specializált agákra válhatott szét. 32
