Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Berényi István: A Tápió mente földhasznosításának átalakulása

2.1. A FÖLDHASZNÁLAT TERÜLETI KÜLÖNBSÉGEINEK KIALAKULÁSA 1935—1970 KÖZÖTT Az előzőekben adott rövid áttekintés a földhasználat átalakulási irányairól talán érthetővé tette, hogy miért választottuk vizsgálatunk bázisévéül 1935-öt. Ügy véltük, erre az időre lezárultak az erősen szántóhasznosításra alapozott földhasználat lehetőségei, másrészt kialakulóban volt a főváros vonzó hatása, ami a társadalmi átrétegződést is elindította legalább a vasút mellett fekvő községekben. A közepes termőképességű agrárterület az extenzív hasznosítás és a birtokviszonyok miatt alkalmatlanná vált a Tápió mentén élő mintegy 75 ezer ember eltartására. A helyzeten a birtokviszonyok gyökeres átalakítása segíthetett volna. Ennek felemás megoldása közismert. A vizsgált községekben közel 22 ezer földbirtok volt, amelynek 42%-a 1 kh-nál kisebb volt és ezek feléhez nem tartozott szántó. Ugyanakkor 212 50 kh-nál nagyobb birtok a mezőgazdasági terület 47%-át művelte. Mivel a terület 10%-át sem borította erdő, nyilvánvaló a mezőgazdasági terület nagyarányú koncentrációja. Az 1945-ös földosztással 3900-an kaptak átlagosan 1,4 kh mezőgazdasági területet — általában szántót —, ami ahhoz sem volt elegendő, hogy a földhöz jutottak a parasztság alsó rétegének egzisztenciáját elérjék. A földosztás kettős hatást gyakorolt a földhasználatra, egyrészt erősítette az autarchiára törekvő földhasználatot, másrészt fokozta az intenzív kultúrákra való áttérést — szőlő/gyümölcs — a homoktalajú községekben. A földosztásba vont területek általában távolabb voltak a zárt településtől és ez fokozta a zárt településből való kiköltözést, a tanyák számának gyarapodását. A kiosztott terület közel fele egyrészt a nagy határú, részben homoktalajú négy községre — Farmos, Tápiószele, Tápiógyörgye, Tápiószentmárton — jutott, ahol rövid időn belül a népesség közel fele a tanyákon élt. E szórványok az 50-es évek elején önálló községekké szerveződtek — Tápiószőlős, Újszilvás —, ami persze a településszerkezeten alapvetően nem változtatott, sőt a remélt ellátási szint sem emelkedett lényegesen. A szőlő- és gyümölcskultúra terjeszkedése tehát a Tápió mentén is egy népességkiköltözést indított el, de a Duna—Tisza közéhez viszonyítva megkésetten. Ennek ellenére a tanyák körül kialakult földhasználat alig különbözik attól. A földosztással érintett másik településcsoport Kóka—Mende volt, ahol valamivel több mint 700 kh-t osztottak ki 660 igénylő között, ami viszont nem okozta a szórvány növekedését, annak ellenére, hogy itt is a szőlő és gyümölcs területét növelte. Ezek a telkek azonban kisebbek voltak és valójában az önellátást szolgálták. A földosztás tehát egészében felerősítette a földhasználatnak a századforduló óta kialakuló területi különbségeit. Ha csupán a terület felhasználás főbb formáit (mezőgazdasági terület, erdő, beépített terület) vizsgáljuk, akkor szembetűnő két tendencia; a mezőgazdasági terület csökkenésével párhuzamosan egyrészt az erdő, másrészt a beépítés növekedése. Ezek a tendenciák térben is jól elhatárolhatók, de még egy harmadik típus elkülönítésére is lehetőség nyílik (3. ábra). — A területfelhasználás viszonylag változatlan maradt a Tápió völgyétől É-ra elhelyezkedő, főleg szántóföldi-növénytermesztő és állattenyésztő közsé327