Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Berényi István: A Tápió mente földhasznosításának átalakulása

szempontból még inkább a Gödöllő—Monori dombvidék része, annak déli pereme, átmeneti tája a Duna—Tisza köze, ill. a Jászság irányába. A Felső-Tápió eredetvidéke (Szentgyörgypuszta, Dány és Isaszeg között, de még az Alsó-Tápióé is (Locsodpuszta ; Pécel közigazgatási területén) 200 m tengerszint feletti magasságú, ami Űjszászig 100 m alá csökken. A két patak Sülysáp—Tápiószecsőtől közel párhuzamosan fut és Tápiószentmártont elhagyva egyesül, közrefogva egy DK felé lealacsonyodó dombsort. Ennek „északi megfelelője" a Felső-Tápió és a Haj ta meghosszabbításában levő időszakos vízfolyás — amelynek vonalában a vasút is fut — által határolt dombhát. A Tápió mente központi része tehát ez a kettős dombsor, amely ÉK—

К felé a Jászság alluviális térszínébe (Űjszász), D felé pedig a Duna—Tisza közötti hátság pereméhez (Tápiószőlős) csatlakozik. Annak ellenére, hogy viszonylag kis kiterjedésű tájról van szó, a relief változatos, a kis szintkülönbségek is mozgalmas tájat alakítottak ki. Az ökológiai feltételek változatosságából következik, hogy a földhasználat valamennyi formája jelen van: — a dombhátak ÉNy-i magasabb részein még megmaradtak a korábbi erdőtakaró foltjai (Nagypaskom, Felsőfeketeerdő stb.); — a széles hátakat és lapos, száraz térszíneket elfoglalta a szántó; — a dombsorok déli lejtőin és a homokfelszíneken elterjedt a szőlő és a gyümölcs ; — a vízjárta laposokon és völgyfénekeken pedig többé-kevésbé megmaradt a rét, ill. legelő. 1. ábra. A földterület nagysága és művelésági megoszlása Tápió mente községeiben 1895-ben. 1 = szántó; 2 = művelés alól kivett terület; 3 = nádas; 4 = erdő; 5 — legelő; 6 = rét; 7 = szőlő; 8 — kert és gyümölcs 320