Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

elmaradtak. A két háború közti időszakig a sűrűn rácsozott oldalak közé veszszőből font kocsikast tettek. Később nem volt ki készítsen, így deszkázott, fenekelt, sőt festett (zöld alap, piros, kék, sárga szegélyek) kocsikat vásároltak a vásárokon, vagy a bognároknál. A kocsik közepén szépen vasalt hágcsó (lépcső), formás vasalású ferhéc (hámfatartó vas) és hozzá tartozó díszes kötővas volt látható (64., 66. kép). „Lőcsöskocsit" és „ceglédi szekeret" használtak. így nevezték meg a két járműfajtát vidékünkön. Ez arra utal, hogy részben Ceglédről, illetve a ceglédi mintára készített szekereket használtak. A „monori kocsi" megnevezést nem ismerik, pedig a szomszédságban van Monor és piacoztak is oda.

251 A legidősebbek emlékeznek a fatengelyes szekérre is, amin görbe falőcsök voltak, gúzzsal az oldal felső fájához kötve. Vasalás alig volt rajta a ráfon kívül. Hosszabb út után naponta kellett hájjal kenegetni a tengelyt, mert egyébként nagyon kopott és nehezen haladt. A tengelyvégekbe is formásán kifaragott fejű faszegeket tettek, az átfúrt lukakba. A szekerestarisznya tele volt pótlással, ha valami törött. Szekerce nélkül a régi szekeresek nem indultak. Ha valami elromlott — fa mindenütt volt —, az úton kifaragták, megjavították többnyire. A kocsi és a szekér hosszabbítása ismeretlen ezen a tájon. Behordáskor, szénahordáskor (a már ismertetett módon) vendégoldalt raktak a járműre és a rakományt X alakban kötéllel kötötték le (68., 65. kép).

252 Ha vásárra, búcsúra, lakodalomba, vendéglátogatóba mentek, vagy apró terményt (krumpli, répa, kukorica) hordtak, kocsikast tettek a szekérbe. Ennek oldalai egyező magasságúak voltak a szekéroldallal. Hátul a szekér végén egyenesen végződő „háta" volt, elöl pedig a kissaroglyába kinyúló „szájat" fontak, ahol föl-le lehetett szállni és menet közben a láb is azon nyugodott. A lovas kocsin általában két saroglya volt. Az első, vagy kissaroglya kissé a rúd fölé nyúlott. A hátsó vagy nagysaroglya hátrafelé hosszabbította meg a szekeret és így egyben a rakodóteret is. Ebben a saroglyában tartották a szekerezők az állatok takarmányát. Deleléskor a szekérvéghez kötve innen ettek a lovak. Mindegyik saroglya kissé hajtott, létrához hasonlóan hosszában és keresztben lécezett. Alul a végeinél a szekéroldal alsó fáihoz támaszkodik, fölül pedig 2—2 lánccal fogták a felső szekéroldalakhoz.

253 A kocsinál a rúd mereven áll, amit a rúdszárnyakon keresztbe tett fa (juha) biztosított. Ezt a fát szekérkenőccsel meg is szokták kenni, hogy könnyebben járjon. A kocsi és a szekér kenéséhez Pándon emlékezet óta használnak egy kétlábú, gerendás szekéremelőt (67/b. kép). A szekerek, kocsik, de általában a parasztüzem nélkülözhetetlen mesterei voltak a kollárok és a kovácsok, ők voltak a mindentudó javító emberek. Mesterségük mellett gazdálkodtak is és nem különültek el a parasztoktól semmiben sem. Nagyobb falvakban több is volt belőlük (pl. Tápiószentrnártonban 9 kovács és kollár dolgozott). Kétkerekű kola vagy kolec csak Űjszászon került elő, másutt nem ismert. Itt a parasztemberek használták mezei munkára, vásárra, piacra, mindig, ha nem kellett nagy rakományt szállítani.

254 Az eszközzel végzett teherhordásnak szerszáma még a minden háznál meglevő táliga (61. kép). Rácsos, létrás alsó részből az első harmadnál derékszögben emelkedik ki az ugyanolyan kiképzésű támla, amit egy vaspálca is merevít. Fakerekű, itt-ott vasalt szerszám volt. Az alsó részét általában bedeszkázták, hogy a termény ne szóródjon annyira szét (61. kép). Ház körüli és falun 284