Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században
12. A GAZDASÁGI ÉPÍTMÉNYEKRŐL A Tápió mente néprajzi kutatásának részeként e kötetben az építkezéssel kapcsolatosan is közlünk részletfeldolgozásokat. Így a jelen alkalommal, csak néhány fontosabb kérdést kívánunk érinteni. Nevezetesen arról kell elöljáróban szólnunk, hogy tulajdonképpen nem is volt építménye az elérhető és kutatható múltban a paraszti mezőgazdálkodásnak. A munkák a szabad ég alatt zajlottak. (Témakörünk nem vizsgálja az állattenyésztést, így az istállókról és állattartásra szolgáló egyéb építményekről nem szólunk.) Az intenzívebb, termelékenyebb, a termést jobban óvó új korszak gazdálkodása hozta az első építményeket, mint a kukoricagóré, a szénatartó magazin, majd a pévás- és szekérszín (55., 57. kép). Mindezek különösebb építőmesteri szakértelem nélkül, igencsak az egymástól ellesett, avagy örökölt paraszti ismeretekkel készültek. A századforduló után minden nagyobb (10 hold feletti) parasztgazdaság udvarában már állt a 4—6, esetleg 8 lábú, oldal nélküli, zsúp- vagy nád- (fc harmincas évektől a módosabbaknál cserép-) tetejű szénatartó magazin (55/c. r d. kép). A szénakazlat váltotta fel és ily módon a beázástól jól védve tudták tárolni a téli takarmányt (különösen a szántóföldi takarmányokat: lóherét, lucernát). Későbbi fejlődés eredménye (a második háború előtt- és után), hogy az oldalakat is kezdik befonni vesszővel, náddal, avagy bedeszkázzák, de kapuja soha sincsen. A legutóbbi évtizedekben készült néhány „kőlábas" (vakolt téglaoszlopú), deszkázott oldalú, cseréptetős magazin is (55. kép). Ezek az épületek vagy a lakóház folytatásában, vagy azokkal szemközti oldalon (nem meszsze az istállótól), a telek szélén állottak. Előttük, mögöttük a szalma (esetleg további szénakazlak), szárkúpoknak volt helye. Ha a széna fogyott, az üresedett helyre belökték a szekeret, ami használaton kívül az udvar közepén állt. Ugyancsak a századfordulót követően a lakóház folytatásában, annak a végéhez ragasztott féltető alatt tárolták a polyvát, és nagyobb gazdasági szerszámokat (tüskeborona az oldalára akasztva, henger az oldalához tolva, belül a fogasok, szórógép, nagygereblye, kosarak és ha volt hely, a szekér is félig, vagy teljesén alatta állt). Ezek a fészerek tulajdonképpen a ház falának támasztott (hátrafelé lejtő) tetőből állottak, amit a ház fala és két oszlop tartott. Gondosabbak ezeket is körülfonták két oldalon, vagy náddal beállogatták, esetleg napraforgószárral. Elöl (az udvarra nézve) mindig nyitott volt (55. kép). Tipikusan kapitalisztikus fejlődés eredménye a kukoricagóré. A termény nagyarányú térhódításával egyidejűleg, a két háború között egyik évről a másikra általánossá vált használata. A ház folytatásában a fészer mögött, a telek szélén, vagy a házzal szemben az utcafronton, vagy arra merőlegesen (ahogy a telek engedte) helyezték el a keskeny, hosszú építményeket. Az elsők még esetlen, házilagos gerendákból, fahusángokból készült szalmatetős példányok voltak. Ezeket hamarosan felváltotta az ácsok készítette fűrészelt gerendás, lécezett, cseréptetős építmény. Mérete a termény mennyiségétől függően gazdánként változott, 3—8 méter hosszúak is voltak. Szélességük általában 1,5—2 méter között, magasságuk (a rakodómagasság 2, a láb és a tető 1 m) 3 méter körüli volt. A berakodás és ürítés az elején és a végén (vagy csak egyik oldalon) levő ajtón történt. Ez az ajtó többnyire kétrészes, a teljes magasságot felezve, alul és felül külön is nyitható a jobb rakodás és ürítés miatt. Jó térkihasználása, tárolási tulajdonsága (jól szárad benne a kukorica) miatt mind a mai napig általánosan használt a háztáji gazdaságokban is (55., 57. kép). 275
