Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

4. A KÉZMŰVESSÉG NÉHÁNY KÉRDÉSE Az alábbiakban az egykori települések mindennapi életéhez, a termeléshez, háztartáshoz szükséges eszközök, felszerelések beszerzéséről, elkészítéséről valló leletanyagot próbáljuk meg összefoglalni. Vidékünk, a Tápió mente mindig is híján volt bizonyos eszközkészítési nyersanyagoknak (kőfajták, fémek), melyek mind a zsákmányoló, mind az élelemtermelő lakosság életéhez elengedhetetlenül fontosak voltak. Mindez azt is jelenti, hogy az itt élő közösségek mindenkor szoros, kereskedelmi (őskorban termékcsere, cserekereskedelem; amibe a történeti korokban már a pénz is bekapcsolódik) kapcsolatokat építettek ki szomszédaikkal és távolabbi területekkel egyaránt. Mik lehettek a Tápió-vidék „exportcikkei"? Zömmel mezőgazdasági termékek (gabona, kikészített bőrök, élő állat), a táj adottságainak megfelelően. '

n A kő feldolgozása 1974-ben, a tápiószelei Papszög terepbejárása során, a Tápió északi partján, ártérbe benyúló, kis magaslaton sok kőszilánkot, pattintott eszköztöredéket, magkő (amiről a kőpengéket lehasították) darabokat találtunk, kevés késő rézkori edénytöredékekkel együtt, kb. 20X30 m-es területen.

78 A lelőhelyen egy pattintott kőeszközöket készítő műhely működött, ami a tőle keletre levő, késő rézkori településhez (badeni kultúra) tartozott, bár attól elkülönülten állt. Ilyen elkülönülést eddig csak itt figyeltünk meg. Más településeken a műhelyek a telepen belül helyezkedhettek el. Az őskori közösségek tehát változatos alakú és feladatú, pattintott eszközeiket (12. tábla 1—

П.), a magkőről lehasított kőpengéket (kések, nyílhegyek, sarlóbetét), a retusált (apró darabkák lepattintgatásával történő formálás, élezés) szerszámokat (kaparó, fűrész) maguk, illetve ehhez értő tagjaik is készítették. A nyersanyagot (kovaféleségek és obszidián) vagy előkészített formában (magkő), vagy előkészítetlen, a nyersanyag-lelőhelyen található kőgumóként (12. tábla 12.) szerezték be. Kereskedelmi úton kész kőszerszámokhoz is hozzájuthattak.

79 Hasonló lehetett a helyzet a csiszolt kőeszközök (13—14. tábla) esetében is. A kisebb-nagyobb kőbalták egy része helyben is készülhetett. Ilyenek lehetnek pl. a pattintással nagyolt, részben csiszolt kőbalta (Tápiószele—Tűzköves, 13. tábla 2.) és a folyami kavicsból, csak élesre csiszolt balta (Tápiógyörgye— Nagypáskom, 13. tábla 1.) is. Többségük, méginkább a nagyméretű, súlyos kőeszközök (őrlőkövek, malomkövek) kész formában, tehát kereskedelmi úton kerültek a Tápió mente lakóihoz. A csiszolt kőbalták jórészt több célú eszközök. Földművelés, talaj-előkészítés mellett a fa feldolgozásának is eszközei voltak. A keskeny, lapos kőszerszámok (13. tábla 7—3.) szolgálhattak a fa megmunkálására, de igazi célszerszámot (pl. a kisméretű véső, 13. tábla 5., amihez foglalat, nyél is tartozott) is találunk közöttük. A nyéllyukas fokos és a kőbuzogányok pedig fegyverek (14. tábla 3—5.) voltak. A pattintott és csiszolt kőszerszámok kora a Tápió mentén az i. e. XIV. században zárult, a következő évszázadokban már bronzeszközök vették át feladatukat. A kőeszközök egy része továbbra is megmaradt (őrlőkövek, majd malomkövek az őrlésben), a fémszerszámok élezéséhez pedig jobbára ezután terjedtek el a változatos alakú fenőkövek. A kovaszerszám viszont csupán tűzkőként élt tovább. 26