Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

9. BEHORDÁS, CSÉPLÉS, RAKTÁROZÁS a) A BEHORDÁS Egy, másfél hétig száradt a gabona a csomókban a tarlón. Ezt követően a szérűkre hordták és ott gondosan összekazlazták. A hordásnál a szomszédok összesegítenek, nehogy beázzon a kazal. A jobbágyok rendszeres robotja volt a majorsági gabona behordása.

199 A behordás a faluközösség új nagy eseménye. Közügynek tekintették, hogy valamennyi gabona a legkisebb veszteség nélkül kerüljön biztos helyre. A szérők majdnem mindenütt a házak portáján voltak. Egyedüli kivétel Üri, a házaktól távol álló, a kertek folytatásában, a hegytetőn különálló rakodó és ólaskertekbe hordták a gabonát. Ahol szűk volt az udvar, ott rakodókertbe hordott a gazda más faluban is (Pánd). A szérő helyét évente rendbe tették. Ha felgazosodott, lapáttal vagy szérűnyestűvel (kaszából készített, hosszú nyeles szerszám, 41. kép) simára nyesték. Amikor már jól jölgyesg ették, este jól megöntözték és ledöngölték. Gondosabb gazdáknál simára is sározták lóganéj és polyva keverékével készített sárral. Itt folyt a cséplés munkája. A gabona a cséplőszérű közvetlen közelébe került. Itt is lenyesték, simára tisztogatták a kazal helyét. A gabonát fajtánként külön, vagy ha kevesebb volt a fajtákat elkülönítve rakták kazalba. Szögletes kazlakat építettek. Gyakorlatból tudták, hogy hány csomóból mekkora kazal lesz. Fölfelé kissé kieresztették az oldalát („hogy csorgója legyen"), majd háztetőalakban, a kalászokkal kifelé szép simára befedték. A kazlak alá régi szalmát vagy a kaparékot terítették el, hogy a nedvességtől így is óvják. A kazal tetejére ponyva került az eső és a madarak kártevései ellen. A behordószekeret a munkára előkészítették. Első és hátsó saroglyát tettek; aljára ponyvát terítettek, amit fölkötöztek az oldalakra is. így védték a szem elszóródását. Az oldalakra vendégrudakat (keresztfát, szlov. druke) tettek, amelyek találkozását korábban gúzzsal, később kötéllel, legutóbb átfúrt lyukakba vert fa- vagy vasszöggel fogtak össze. Ez egy négyszögletes keret volt, ami megnövelte a szekér rakfelületét (64., 68. kép). A kocsis és a rakodó az ülésdeszkán ült, amit rakodás kezdetekor a szekéraljba elnyújtottak. A hordás lovakkal történt. Ezt emlegetik a XVIII. századi adataink is. Uradalmak, nagygazdák hordtak ökörrel is, de nagyon lassú volt vagy nagyon sok segítség kellett hozzá. Ha sok volt a fogat, akkor a rakodó kinnmaradt a földön és az összes szekeret ő rakta föl (adogatott), érkezésük sorrendjében. A szérűn ugyanúgy állandó rakodók voltak, a kocsisok pedig rakták a szekeret. Először az alját rakták tele, aztán kiér égettek farral előre, hátra a saroglyára, majd a keresztfákra, több sorban is egymás fölé. A kieregetett kévéket belső kévékkel lefogatta, bevőgyelte, sőt a sarokkévékből egy-egy csomót be is hajtott és arra újabb kévét rakott. így szorosan, egymást fogva jól állt a szekér, rossz úton sem ment szét a rakomány. Ugyanilyen váltakozó kéveelhelyezéssel rakodtak otthon a szérűn is. Hosszú nyelű vasvillával adogatott a rakodó, mivel a magas szekérre már a közönséges villa nem ért volna fel. Kétágú, erős vasvilla volt ez. Ugyanezt használták a szérűn a kévéskazal rakásánál (37. kép). Erős lovakra 10—14 csomót, a gyengébbekre 5—6-ot raktak fel a 14 kévés csomókból. A mennyiség attól is függött, hogy milyen messzire és milyen emelkedőknek kell vinni a terhet. A „jó ugari búzák nagy kévéiből elég volt 5—6 ke250