Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

falvakban 10—20 cm-rel is kisebb volt a pengeméret. Házilag, házalóktól és a vásárokon szerezték be a nyelet, a pengét egyaránt. Az öregek kétkocsos (alsófelső-, vagy nagy- és kis-) kaszákat használtak. Az első háború után már nem hoztak, csak едг

/kocsosokat, lassan átszoktak arra is, ma már mindenki a nyelet fogja bal kézzel. Sima, fényes, könnyű, hajlékony, nem hasadó gyümölcsfa nyél volt a legalkalmasabb. A pengét vásáron vették. A könnyebbiket (többet lemérettek) választották. A nyakánál egy ujjal tartva kőhöz ütötték, vagy eldobták, a csengő hangú volt a jobb. Ha ráleheltek és kék szint mutatott, ha vékony lapja volt stb., számtalan szempontot figyeltek a vásárlásnál. Az els

!

ő háború előtt vándor tótok járták a falut Péter-Pál előtt, nagyon jó pengéket, nyeleket árultak. Kaszafeneket (fén), sallókat is árultak pénzért vagy sonkáért (méhviasz) cserébe.

191 53. kép. a) Szalma- ет szénakazlak AlsóegreskáLa tanyán (20 057.) b) Különböző takarmányszénák boglyában (Pánd, 18 097.). c) Kerített trágyadornb, szalma-, szénakazal kukoricakévékkel (Tápiószentmárton, 18 292.). d) Jószág által lerágott, tűzre való kukoricaszár tárolása (Alsóegreskáta, tanyák, 20 059.) A penge elnevezései közel azonosak a területen: oromja, éle vagy hegye, lapja, nyaka, sapka vagy töve. A nyakat a ka)ßz\akarika szorította a nyélhez, amely ha már kopott volt, bőrdarabbal szélesítették a közt. A karika és a nyak közé rovátkolt vaséfc is került. Aratáskor takar óv esszőt, takarót kötöztek rá. A nagykocs fölött spárgával, szíjjal, ritkán dróttal felkötözték a nyélre, majd a végére kötött szíjat, spárgát (mintegy íjat megfeszítve), a nyél végén levő szöghöz kötötték. A gabona magasságának megfelelően kötötték rövidebbre, vagy hosszabbra a szíjat, ily módon állt magasabban, vagy alacsonyabban a rugalmas vessző. 244