Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

A futó „folyós" fehérbab (szlov. bjelibob) а piros hasú tarkabab; cirmosbab a régebbi fajták. Ugyancsak réjgi a Zóbab. Emlékezet szerint а századfordulótól a kukoricákban mindig olyan sok termett, hogy került belőle eladásra is. A juliskababot a maglódi kofák terjesztették el, nagyon keresett volt Pesten. Finom ízű volt a cukorbab (szlov. cukorovi bob) és az apró szemű fehér, Tápiószecsőn rizskásabab. Ugyanez Tápiószelén gyöngyösi fehér elnevezésű. De termesztették a szentannait (fehér, közepén piros pont), a pacsi (puha, szétrepedős), a peruzsálemi kék szemű babot. A feketebab, vajbab (Tnaslovi bob) az apró szemű fehérrel együtt legkorábban érett. A feketebabot csak „zőggyibe" jó enni. Száraz babja csak vetni való. Mindenfajta babot szoktak zölden, hüvelyesen is fogyasztani. Gyengebabnak nevezik az így szedettet. A bab jó ideig a kukorica sora között volt. De az első háború után, ahogy jöttek a lókapák, be kellett rakni a kukorica sorába a tövek közé. így is sokszor kiforgatta a kapa. Lassan el is maradozott a köztes a körülményes művelés miatt. Még nagyobb gond volt a tökkel, mert annak a szára szertefutott. Ezért lassan a gépkapák miatt kis végföldekre (a táblák elejére, végére) szorultak legutóbb ezek a növények és csak néhány évtizedet éltek meg köztesként. A tök (9/a., 10/a., 11. kép) elsősorban az állatoknak kellett. Ingyen megtermetté a föld a köztes vetésben és nagyon jó takarmány volt. Ahogy elfogytak a legelők, úgy kellett gondoskodniuk a takarmányok új forrásáról. Kellett a takarmány a nagyjószágnák, de a disznótartáshoz is.

135 Nagyobb gazdák 8—10 kocsi tököt is termeltek. Ha sok volt a diszinó, a marhának nem is jutott tök, legfeljebb a gyenge fias tehén kapott. Éréskor zöld, aztán sárgáspirosra hajló marhatök (Űriban sárgatök, szlov. tikva) volt a legtöbb. Amikor még gyenge volt, zöld, és a köröm könnyen a héjába ment, főzeléket is főztek belőle. Meghámozták, magját kiszedték és lereszelték szálasán. A harmincas évek pénzhaj hászásában terjedt el a városba szállított szürke héjú, sárga belű sütőtök vagy patyolattök. Nagyon finom csemege volt, de az állat nem ette a kemény héja miatt. Nagyon sokáig, a fagyokig baj nélkül elállt. Az étkezési spárgatököt csak újabban és csak a kiskertekben termesztik étkezési célra. Az érett, nagy sárgatökökből a suhancok töklámpást faragtak (2. kép). Kivájták a belét a levett kalapján (felső karima) át, amit aztán visszahelyeztek rá. Szemet, szájat (fogakkal kicsipkézve), orrot vágtak rá. Megvékonyították a falát is, hogy áttetsző legyen. Beletettek egy mécsest vagy gyertyát; sárgán világított az imbolygó fény. Föltették a kerítések, kapuk végére; szőlőkbe a kunyhó tetejére, fákra — egymást ijesztgettek vele. Lányos házaknál bekopogtatak az ablakon, leguggoltak és a kinézőnek feltolták a töklámpást. Kukorica-, tollfosztókból hazatérő lányokat az utcasarkokon, fák mögül előlépve ijesztgették, ha nem volt holdvilág. (Ha meg holdvilág volt, királydinynyét — apró tüskék — szórtak az útra és a mezítlábas lányok beleléptek, sivalkodtak, volt ok az évődésre. Elvitték a tököt a tanyázó házakhoz (beszélgetőkhöz), de még a kocsmába is, bolondozni. A kiszedett tökmagot a ház folyosóján ponyvára, hamvasra, zsákra teregetve szárították meg és megpirítva, télen ezzel csemegéztek. A kemény héjú tökök az emberiség első edényei voltak. Termesztésük és használatuk itt sem hiányzott. Két formája volt, a lopótök és a kabak (8. kép). Mindegyiket szőlőben a kunyhóhoz közeli fákra futtatva vagy a ház körül nevelgették. A gondosabbak a kabak alá karókra állított kis állványt (polcot) tették, hogy a növekvő tök feneke egyenes legyen. Késő ősszel, szüretkor, ami216