Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

menynek tartották. Ennek eredménye a gyors térhódítása. Hizlalásra szeme­sen vagy megdarálva etették. Amikor még a szem tejejs volt, rendszeresen fo­gyasztották megfőzve. Ma már a városlakók csemegéje lett. De sok más étel is készült belőle. Szegény családoknál rendszeres volt a vízzel, tejjel készített kukoricakása, kukoricagarcsa vagy göhön. Disznóöléskor vérrel keverve kuko­ricás hurka is készült. A darált és kiszitált kukoricalisztből többféle sült tészta és egyéb étel is készült. A kukorica szára is fontos állati takarmány volt, a teleltetés tömegtakar­mánya lett. A földön összeszedett gyökere, az állatok által lerágott és meg­hagyott szára, a lemorzsolt csutkája a kemence és a tűzhelyeik fontos tüzelő­anyaga volt. Ha nem volt elegendő zöldtakarmány vagy kímélni akarták a vetett takar­mányokat télre tartalékolva, akkor a búzához hasonlóan sűrűn, kézzel vetve termesztettek másodnövényként tarlóban, vagy kis „maradék földékein" csa­lamádét. Nem hagyták beérni, hanem gyenge zölden (ölenként vágva az erre a munkára újra életre keltett nádvágóval) etették az állatokkal egészben vagy leseckázva. Ha nagyon sok sikerült belőle, leseckázva vermelték (savanyítot­ták) is, rendszerint répafejjel keverten. Törekkel, pelyvával keverve kitűnő „tejelő" téli takarmány volt. A mai életünket el sem tudjuk képzelni egyik legfontosabbá lett táplálé­kunk, a burgonya nélkül. Pedig tudjuk, kétszáz éves sincs rendszeres termesz­tése a paraszti gazdálkodásban. 132 Az urbáriális összeírások nem ejtenek szót róla. Tésztás-húsos ételek, káposzta, kása, főzelékfélék, kása- és kenyérfélék voltak a fő táplálékok. Elterjedésére, szántóföldi termesztésére tulajdonkép­peni csak a tagosításokat, elkülönítéseket követően kerül sor e tájon. Ettől kezdve jelentős tért hódít. Míg a kukorica a takarmányozásban, addig a krumpli a táplálkozásban hozott nagy változásokat. 133 A néptáplálék fontos ré­szévé válik jó száz éve, de sohasem leisz akkora tömegű termesztése itt e tá­jon, mint a kukoricának. Néhány száz négyszögöltől 1—2 holdig terjed még a legutóbbi időkben is termesztése. 400 öl területen 40—50 zsáknyi termett, bőven elég volt a családnak, a feleslege a malacnak és vetőre is maradt. Piacozásra nem volt nagyon alkalmas. Eltarthatósága körülményes és korlá­tozott. Takarmányozásra nem gazdaságos (főzve ette csak az állat és nem hiz­lalt eléggé). Vetőmagját évente kellett cserélni. Mindezek az elmondottak akadályozták, hátráltatták a nagymérvű elterjedését. Elnevezése általánosan krumpli (szlov. zemiak). Burgonyát csak a hivata­los, idegenekkel való nyelvhasználatban mondamak. Krumpli szóval képezik a belőle készült összes ételnevet is (krumplis tészta, főtt krumpli stb.). Az emlé­kezet számtalan fajtáját őrizte meg. Legrégebbi a rózsakrumpli (szlov. ruzoké). Számtalan változata (őszi, piros-, nyári, mándoki, lengyel rózsa) isniert. Foly­tonos cserebere útján jutottak hozzá. Ugyancsak régi fajta a piros és fehér ellakrumpli. Jó fajták voltak, nem főttek szét. Lúdtojás nagyságúak voltak át­lagban. A kertek sarkában vagy a krumplif öldön 1—2 sorban emberemlékezet óta termesztették a kiflikrumplit (szlov. kifliké) vagy kovácskrumplit. Nem főtt szét, pörkölt mellé, de még inkább krumplisalátának volt kiváló. Terme­lése abbamaradt, mert nagyon gyenge termő volt és manapság nem annyira igényes a nép a krumplira — mondják. 134 A két világháború között és után volt még pehely- vagy fehérkrumpli (szlov. bijele), ami nagyon szétfövős volt. Biztos termésű, jó lisztes belű volt a kékkrumpli. Ujabban ismét eíZafajták 214

Next

/
Thumbnails
Contents