Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

mártonban a két háború között próbálkoztak vele, de a kereskedők nem szívesen vették, termesztése abbamaradt. A grófnál, uraságnál több helyen volt tavaszbúza, de a paraszt nem vetette (Tápiósáp). Legszívesebben a tokos búzára emlékeznek, felidézve az ugarokban termeit gazdag aratásokat. Régi fajta volt még a várnaki, a tiszai gyöngy kalász, aztán jött a bánkúti, székács, hazai, hatvani, bánsági, bánáti, kengyeles, gunyhós búza. Ezek voltak a sztárok. A vetőmagot — ha valahol szép nagy bugájú, álló termést láttak, a hatodik határba is utána jártak — cserélték. Fontos volt a jó mag, abból volt а pénz. Később már „írásba volt téve" (újsághirdetés), hol, milyen magot lehet rendelni. Elküldték vonaton és az állomásról hazaszekerezték. A kengyeles búza nagyon szép volt; nagy, vörös kalásza, hosszú, nagy szalmája volt. A gunyhós búzának nagy, összeboruló kalásza volt, összeborult, mint egy gunyhó, nem lehetett látni a sorokat, a búza gatyás terét (leveles részét). Szűk esztendőben a jó leveles szalmája takarmánynak is jó volt.

123 A búzaszemen látható ábrázolás 'magyarázatának kétféle változata ismert. Több faluban mondták, hogy a búzaszemen az asszonynak a „képe", a szemérmes része van rajta, mert az asszonyok növénye volt, ők aratták, dagasztották kenyérré. A másik változat szerint Krisztus látható benne. Ugyancsak a búzához tartozó monda, hogy valamikor a szár végig, le a földig kalász volt. Odahaza, sütéskor éppen a kisgyerek beesunyított, az asszony pedig hirtelen a kéznél levő lepínnyel törölte ki a fenekét. Ezért az isten, haragjában csak ilyen kis kalászt hagyott. A másik variáció szerint a mezőn a dolgát végzett gyerek fenekét kitépett búzaszállal törölte meg. Büntetésből annyi kalász maradt a száron, amennyit nem húzott végig а gyerek fenekén.

124 Az irodalomból ismert kenyérpótlók (kásafélék) termesztését az emlékezet is csak haloványan őrzi. Tápiószentmárton'ban Kovács Károly említette, hogy az öregjeik valamikor hajdinát ettek. Ő is látott, de csak Galíciában, katonakorában. Tápióságon és Úriban említették, hogy a grófnál és a gazdáknál is volt valamikor a múlt században hajdinakása. Galgóczy Vác környékéről jegyzi a tönköly termesztését.

125 Kölest emberi fogyasztásra emlékezet szerint sohasem vetettek. Állati takarmánynak (zölden, szénának szárítva) szarvasmarháknak, baromfinak egyaránt vetették.

126 A táj elterjedt kalászosa volt — különösen a nagy kiterjedésű homokföldeken — a rozsbúza (szlov. roz). Galgóczy egyenesen főterménynek mondja. Kétségtelen, hogy néhány homokos talajú határban elérte a búza vetésterületét. A II. táblázat dézsmái közt jelzett „őszi" megjelölés alatt mi is inkább fele arányban rozsot sejtünk. Egyöntetű vélemény, hogy tájunkon a kenyér valamikor csak rozsból volt. Magyarázatuk: a búzának jó ára volt, eladták; a rozskenyér nehezebben szárad ki, 2 hétig is ehető; végezetül a rozs szalmájára nagy szükség volt (zsúp). Már a felsoroltak is jelentős rozstermesztést sejtetnek. A változást itt is a kapitalizálódás hozza. Nem kell már a zsüptető, ha marad is a szalmás ágy, a zsúpkötél. A javuló földmunkákkal, trágyázással a gyengébb föld is megtermi a búzát, így lassan háttérbe szorul a rozs. A jobbágyvilágban a feketébe csak tiszta búza, a homokokba mindig rozsbúza ment. A tápiósülyi, farmosi, tápiósápi határ fele homokos. Kis> fejű, de nagyon hosszú szárú, magas rozsok voltak régen. A magot sohasem cserélték, mindig a termésből vétettek. Csak az első háború után kísérleteztek, cserélgettek rozsot is, bővebb termőt keresve. A magas szárú, zsúpnak kiváló lovászpatonai rozsra emlékeznek Menden. Tenyérnyi kalásza volt. Úriban az uraságtól szerzett német rozsot emlegették, mint jó fajtát. 209