Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

galmas ember már szántásról hordott be. A kereszteket kikerülte és helyüket a behordás után felszántogatta. Valamennyi szántás nagyjából egyenletes szélességű volt. A kézi vetés időszakában (gyakorlatilag a mostani háborúig) vető alá sekélyen és nagyon keskeny, apró fogatásokkal szántottak. így szinte a vetőgép soraihoz hasonló sűrűségű magágyat készítettek a gabonának. Az elvetett gabona ugyanis a két szántásszelet közötti kis mélyedésbe f ul'tott össze leginkább. Ha kellően nedves voit a föld, ilyenkor szépen omlott a szántás, lett legszebb és legtisztább a föld. Ha nagyon nedves volt a talaj, szalonnás, fényes, tükrös lett az eke nyoma, ami aztán hanttá száradt össze, mert a nedves szántást nem lehetett boronával, simítóval „gyúratni". A száraz föld pedig darabos és erősen röges volt, a borona és a fogas se verte szét. Ilyenkor a földeken kapafokkal, fejsze, kisbalta fokával verték szét a rögöt, az öregek emlékezette szerint. Nem mindig volt kegyes az időjárás, így a gazdának kellett ügyeskednie, hogy mégis legjobb legyen a talaj. Ha nem volt elég eső a tarlószántás után, a keverőt el is hagyták teljesen, megpróbáltak a vető alá gondosabban, mélyebben szántani.

105 A szántás munkáját a borona egészítette ki. Számtalan korai adat tanúsítja meglétét, az ekével való együttlétét. Kétféle borona élt egymás mellett, a fakeretes fogas és a vesszőből készített borona. Mindegyik más-más funkciót látott el. Elnevezésük keveredett, a borona elnevezés a fogasra, annak fémváltozataira is kiterjedt.

106 A fakeretes trapéz alakú forma ismeretes itt, neve mindenütt fogas, a vele való munka pedig fogasolás („szárítás után elfogasoitam"). Elöl k'b. 60—80 cm, hátul 120—180 cm széles. Az eléje fogott állatok erejéhez mérten változó a mérete. A trapézkeretet 4—6 keresztfa kötötte össze. A keresztfák és oldalfák csatlakozásánál a két szélen, majd kb. 15—20 cm távolságban vasfogak voltak a keretbe erősítve oly módon, hogy átlósan és nem egymás után sorban helyezkedjenek el. Ezért volt maga a trapéz alak is. A régebbi szerszámok foga a hegyes végétől fölfele erőteljesen szélesedett és a fában levő oldala 3—4 helyen be volt szafcáZZozva. Fölülről ütötték bele a rámába, így a földben való mozgással visszafelé nem tudott kihullani. Ha kopott, utánaütöttek, amíg a fába teljesen bele nem ment. Az új fogak félsukosak (15—18 cm) voltak és fölül kiálltak a rámából az említett kopás miatt 5—6 cm-t. A fogast, ha a ráma bírta, addig használták, amíg a fogak 10—6 cm-re koptak. A jó rámát még egyszer fogaziták. Egy jól elkészített fogas kiszolgált egy gazdát.

107 A századforduló után egyre tökéletesebb szerszámok lettek. A farámás fogas vasfogait alulról földugva csavarra rögzítették. így cserélhető, sőt élezhető lett. Ezek a fogak már kissé meghajlítva előreálltak, hogy a szerszám így jobban „megdolgozza" a földet. A fogast az első keresztfára vasalt húzóhoroggal kapcsolták az állatok után. Az

1 első háború előtt jelentek meg a vasfogasok és a könnyű magtakarók. Ezek már gyári készítésűek voltak. A fafogasokat a vásárokon, piacokon szerezték be. A fogakat már a helyi kovács csinálta bele. De falubeli ügyesebb kollárok is csináltak rámákat, különösen, ha valakinek más méret kellett (gyengébb állatokhoz kicsi vagy fordítva). A gyári vasfogasokat már a nagyobb falusi vaskereskedők is készen árusították. A borona mindig gallyból (kökényvessző) készült és a magtakarás céljait szolgálta (2. kép). Farmoson, Tápióbicské'n, Tápiószelén íöuisborormnak, búzaboronának; Alsóegreskátán, Űriban, Tápiószentmártonban tüskeborona; másutt egyszerűen csak borona volt a neve. Ismét az urbáriális vallomások 200