Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

takarmány és minden olyan szerves hulladék, ami csak a ház körül volt. A ganajba ásták el az elhullott kisebb állatot is (tyúk, macska, nyúl stb.). A nagyobbakat a rosszul termő, férges diófa alá temették el. Jó trágya volt a hamu is. Tök-, krumpliszárat, kukoricatövet a mezőn elégették és hamuját a földön szétszórták. A konyha és kemence hamuja (amíg nem tüzeltek széninél) a trágyát szaporította. A kiskert, a zöldséges ha nagyon férges volt, hamut hintettek szét rajta. A káposzta férgesedését is hamuval akadályozták meg, amikor fejesedni kezdett. A zöldtrágyázás tudatos alkalmazása ugyancsak a gazdatanfolyamok eredménye. Nem is vált teljes körűvé, mert a kis földű parasztember sajnálta leszántani és nem feletetni a jó zöldet. így rendszerint csak annyi történt, ami korábban az ugarnál is volt, hogy a tarló, illetve a kinőtt gyomok vagy a kihullott mag fattyúhajtása (a lusta, a szántást elhanyagoló gazdánál) trágyázta csupán a földet. Néhány helyen szokásban volt a tarló felégetése (különösen ha dőlt gabona miatt nagy tarló maradt). Ma a nagyüzemek rendszeresen égetik a tarlót (40. kép). Zöldtrágya esetleg valamelyik korábban lekerült tavaszi után került a földbe, ha valami miatt nem tudták jól trágyázni a földet, vagy fogat hiányában nem tudtak a távoli földre trágyát hordani. Nem kiegészítő, hanem csupán pótcselekvéskéht jelent meg a paraszti gyakorlatban. Sok más irányú felhasználása is volt a trágyának az említett tüzelésen kívül. A vert falú házakat (falat, padlót, kemencét, padkát stb.) mind tapasztani kellett. Az agyagos sárba nem csak pelyvát kevertek, de hogy jól tartson, nehezebben kopjon, elsősorban lótrágyát, de marhatrágyát is kevertek bele. Ezzel tapasztották simára a szérőt, a cséplés színterét is. 4. TALAJMÜVELÉSI RENDSZEREK (talaj-előkészítés, földmunkák és szerszámaik) A táj földművelését a szántóművelés jellemzi. Legtöbb falu pecsétjében is' hordja az aszimmetrikus ekevasat, csoroszlyát. Összes forrásunk és az adatközlőink is a megélhetést jelentő, szántással termővé tett földről szólnak. Az ásózás: csak a kiskertek és alkalmi földmunkák, a ház végében való földek, szőlők talaj forgatását jelenti. Azokat a helyeket ásózzák, ahol állattal, ekével nem lehetett forogni, ahol az eke nem járhatott. Öreg ásó még hírmondónak se maradt, pedig végigkutattuk a falvak padlásait. A múzeumba behozott példány is már sorozatban készített kisüzemi darab.

83 A forma nem változott; köpüs, erősre kalapált nyelvű (vagy erű) példányokat szeretik, hogy ne hajoljon e'l a földben. A keményebb, agyagosabb helyeken, a munka elősegítésére rugót vagy tapodót is tetettek rá a kováccsal (86. kép). Az ásás akkor jó, ha a föld teljesen megfordul és nem csak átbukik. Egy-egy pasztát vesz magának az ásózó (kb. 2 méter, jobbra, balra egy jó lépés) és sorról sorra haladva, oda-vissza, hátrálva ás. A keletkező árokba húzza, igazítja bele az ásó hegyével a trágyát, a földön maradt növényi szárakat stb., hogy ott elkorhadjon. Az ásást kis fagereblyével (újabban vas, 73. kép) egyengetik el. A földművelő munka legfontosabb szerszáma az eke. A szántás eredményessége a szerszám és a vonóerő függvénye. Tudta ezt minden jobbágy évszázadok óta. Erre utal saját megfogalmazásuk is 1768-ból: ,,.. . erőnkhöz és 192