Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

(fordulók) időszakában egy-egy gazda a fordulón belül is felosztotta földjeit,. ha érdeke úgy kívánta. így lassan fölborult a rend. Pándon a „nagybeadás" idejében (1950-es évek) hagyták el az ugart. Tilos volt meghagyni, büntették. Üriban azt állítják, hogy a tűzesetek miatt maradt abba az ugar. Az egybevetett sok gabona együtt égett le. Az ilyen adatok ellenére a falvak többségében az emlékezők aktív koráig fennmaradt azonban a vetéskényszer, a nyomásrendszer legutolsó emléke. Négyes-ötös forgók alakultak ki. Lényegében ez már a korszerű gazdálkodás része volt. A föld termőképességét növelték (korábbiakhoz hasonlóan) a növényféleségek váltakozó ritmusával. Az ésszerűbb gazdálkodást (a két háború időszalkában) most már nemcsak a más gazdák és uradalmak példája, de az újságok, szakkönyvek, iskolai gyakorlati oktatás, gazdatanfolyamok is terjesztik. A termőképesség trágyázással történő rendszeres növelése alig korábbi a. múlt század közepétől. Az urbáriális vallomások egyértelműen a nyomással művelt jó minőségű földekről beszélnek csak. Itt-ott bukkan elő a majorsági földre, robotban történő téli trágyahordás említése: „ .. . télnek idejin trágyák hordása" — Tápiósáp; „...trágya hordásban 4 ökrű szekérrel télen 4 napokat" szolgálnak Tápióságon.

77 A szomszédos Vácbottyánban írják 1768-ban: „...határunknak fogyatkozási az földeknek hellel-hellel homokossága; azt mindazonáltal megh trágyázván, jó hasznoss termésit szoktuk venni."'

8 Az előbbieknél csak sejtjük, hogy a robotban, majorsági földre hordott trágya mellett a sajátjukat is trágyázzák. A vácbottyáni példa már egyértelmű. Sáp 1283. évi határjárásában egy határjelként „régi trágyás árok" említését találjuk, ami nyilván a fel nem használt, félreeső helyekre kihordott trágyára utal.

79 Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a múlt század második feléig nem volt rendszeres és következetes a trágyázás falvainkban.

80 Számtalan adatunk van arra viszont, hogy fa hiányában (különösen a keleti falvak'ban) trágyával is tüzeltek.

81 Ami maradt (főleg szalmás, gyenlge trágya), az került a földekre. Az utak állapota, az idő jó kihasználása érdekében elsősorban télen trágyáztak. Szekérrel vagy szánkóval hordták a földre a trágyát (6. kép), háztető alakban, csúcsosan megrakva. Ha volt rá idő, mindjárt a szekérről szétszórták. Ha sietni kellett, akkor a földön, egyenlő távolságra kis kupacokba rakták le a trágyát. Ha rossz volt az út vagy más munka volt, vagy éppen a földre nem lehetett rájárni (puha volt), akkor a föld végén szarvasokba rakták le a trágyát, amit első adandó alkalommal (újra szekérre rakva) széthordták a földön. Az öregek még nem törődtek sokat a trágyával. A javát a „kemence ette meg" és nem adott vissza semmit. De csak rájöttek a hasznára. Utóbb, a két háború között igyekezett mindenki minél többet gyűjteni. Összetakarították az udvaron, nem hagyták szétkaparni, a trágyadombot vagy ganét körbefonták, hogy jól beéredjen, ne szalmásodj

on (5б/с. kép). 5—6 évenként igyekeztek trágyázni. A homokoknak feltétlenül kellett, egyébként nem volt benne semmi. Ahogy nőtt az állatállomány, úgy lett nagyobb a termés is a trágyázással. Észrevették, hogy jobb, ha a földnek adják a trágyát, mint a kemencének.

82 A trágyázás üteme, ideje a művelési rendszerben egyértelműen az ugarhoz kötődik ('lényegében azt váltja fel). Mindig az ugart trágyázták és szántották. Az őszi gabona ment a friss, trágyás földbe. A vetésforgók időszakában (a századfordulótól) a kukorica alá trágyáztak. A forgóban a kukoricát követte a búza, majd az árpa, végül kapás jött újból. A két háború közt már tervszerű a talajerő-utánpótlás minden gazdánál. Holdanként legkevesebb egy számos190