Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

két hektár terület jutott a faluban. Ezt nehéz lenne sűrű beépítettségnek tartani még akkor is, ha a lakóházak mellett gazdasági építményekkel, árkokkal, utakkal stb. is számolnunk kell. Az Árpád-kori és késő középkori falu kiterjedése közötti különbségeket jól ábrázolja az egykori S zenttamás káta falu helye.

32 Az utak találkozásánál, a XIII. században létesült falu két patak közötti dombháton, jórészt a dombtetőn terül el. XIII. századi kiterjedése a későbbi évszázadokra kb. a felére csökkent és így állandósult (4. tábla). A Tápió-vidék településeinek nemcsak méretéről, hanem belső szerkezetéről is — nagyobb telepfeltárások híján — csupán a terepbejárások tapasztalatai tájékoztatnak

33 valamelyest. A kép — talán meglepő — hasonló a különböző korszakokban. Pl. a nagykátai 133. lelőhelyen (bronzkori telep egy három oldalról patakok határolta dombháton) a leletek egymástól 20—80 m-re levő, paticsos-hamus foltokban sűrűsödnek. A telep szerkezetét egymástól változó távolságban, a vízpartra és a dombhátra egyaránt épített házak határozták meg. Valamelyest eltérő a már említett, Nagykáta 20. s,z. lelőhely, késő szarmata falu szerkezete. A hosszan elnyúló lelőhelyen belül több, nagyobb területen szaporodnak meg a leletek és háznyomok (patics), ami inkább házcsoportok meglétét sejteti. Egy kisebb, késő avar település Farmoson, a Rajta egyik kanyarulatának belső partján, szintén több hamus foltból (három nagyobb folt egymástól 100—250 m-re) áll. Maga a telep keskeny (csak 50—80 m széles) vízparti sáv, ahol a házak a vízparti lejtőn álltak, közöttük és a mögöttük levő, közel vízszintes területen csak elszórtan találtunk leleteket. Hasonló a Nagykáta 10. lelőhely, szintén avar (kb. 400X200 m-es) telep, ahol 5—6 hamus foltot észleltünk a mocsaras területen levő, szigetszerű kiemelkedés szélein. Valamivel részletesebben ismerjük a Tápiógyörgye határának déli részén, az Ilike északi partján levő, Árpád-kori falu szerkezetét. A vízparti lejtő tetején és 30—50 m-rel északabbra, tehát a folyócskával párhuzamos, két sorban találtunk nagyobb, hamus, néha égett agyagos foltokat (házak és szabadtéri kemencék); közöttük kis foltok jelezték a gödröket. Ebben a sávban helyezkedik el az alacsony kiemelkedésen levő templom és temető is. A két foltsortól északra sekély, széles mélyedés húzódik kb. ÉNy—DK irányban, néhány kisebb folttal és csak szórványos leletekkel. Az Ilike-folyás itteni szakaszával párhuzamosan, a folyótól kb. 300 m-re északra halad az ÉNy—DK irányú Sós út. (Az egykori Pest—Szolnok sószállító út tápiógyörgyei szakaszát máig így nevezik.) E földút déli oldalán, egészen közel az úthoz, szintén nagyobb, hamus, égett agyagos foltok sorakoznak. Ebben az esetben tehát a falu házai részben a vízparton, részben a fontos kereskedelmi út mentén épültek.

34 2. FÖLDVÁRAK A TÄPIÖ-VIDÉKEN A települések témacsoporton belül tárgyaljuk vidékünk földvárait és erődített telepeit. E sajátos településfajta Tápió menti példáival legutóbb, részletekbe menően Miklós Zsuzsa foglalkozott.

35 Tíz földvárat és erődített telepet ismertet vidékünkről (5. tábla). Hét kisméretű földvárat a hatvani kultúra, népe létesített (5. tábla 1—7.); három nagyobb, erődített telepet — közülük a gombai Várhegy a hatvani kultúrának is lelőhelye, minden bizonnyal földvára volt — a szintén bronzkori, vatyai kultúra hozott létre; a mendei (Pusztaszentist18