Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

A kókai határ Peres dűlőjének történetéről Galgóczy tudósít. Ez szerint, az egyik ütközet után az elhalt törökök tetemét nem vállalta Dány és Zsámbék szomszédos községek lakossága. Vállalta azonban Kóka, kifizették a 30 arany vérdíjat, eltemették a halottakat, így okmányoltan birtokukba vették a csata helyszínét. 1830-ig dézsmamentesen birtokolták is, de az új uraság (mivel a falu levele elveszett és a leleszi konventnél seni lelték föl, így a jogosságot bizonyítani nem tudták) dézsma alá vette/'

5 A falvak, uraságok földjét elválasztó határ másfél, kétméteres, nem művelt, rendszerint bokros, fás terület volt. Ritkábban út, vízfolyás, tó is képzett határt. A határokat senki sem gondozta, szabadon nőttek. Egy-egy szerszámnak való fa került ki belőlük esetleg. Az emlékezet azonban őrizte állandóságukat. Néhány érdekes határjel (öreg körtefák, domb, lapály, kút) a középkori határjárásokban, határperekben rendre szerepel, Lapos, üres térszíneken halmokat emeltek, amelyekből legutóbb is volt még egy-kettő mutatóba. A nagy huzavonák, határperek az egykor lakatlan, pusztásodott szomszédok között dúltak.

46 A parasztok földjeit egymástól — a legöregebb visszaemlékezők szerint füves mesgye választotta el. Az Űríban lakó Sárközi József a gombai határban látott legutóbb ilyeneket, de maga is hallotta a nagyapjától, hogy falujukban is volt a földek között füves mezsgye. Emlegették, hogy az apját kiküldték: ,,ásd a mesgyét, mer má nem kell". Akinek több földje volt egy tagban (50 holdasok), az hagyott 50 centit, így nem tudták „tovább mozgatni", pontos volt a határ. Legutóbbi időkig általános volt, hogy a föld végére gyümölcsfát, bokrot („búkor") ültettek. Jó volt árnyéknak, a határt is jelölte, főleg ha haragosa volt a szomszéd. Leásott kő csak a nagygazdáknál, címeres kövek az uraságnál voltak, a föld végein, közepén is. Parasztember ritkán tett le követ, hacsak nem a „mérnökkel" a peres osztozkodáskor. Tápiósági visszaemlékezők szerint a gróf földjeit is füves mesgye választotta el a parasztokétól, egészen a földosztásig. A réten felkapált halom, nagyobb hant volt a jel. A négy sarokra beledugtak egy-egy vesszőt és annak irányába taposták a határt (csapásoltak). Úriban járta a mondás: „előbb kaszálj, később szánts!" — a határ miatt, mert így nem vesztette el a szénáját, földjét/

17 A határt a faluközösség és a tulajdonos által kezelt dűlőutak hálózták be. Szélességük — ahol a csorda nem járta — általában nem haladta meg a másfél ölt (280 cm). Ha az út erősen kimélyült (kikopott) vagy gödrös volt, a földről kikerült gazt, csutkaköveket, trágyát dobtak bele, vagy a középen maradt füves csíkot beleszántották a „kerékcsapába". A nagyra nőtt füvet az úton járó jószág, a munka közben delelő jószág legelte le, vagy a gazda lekaszálta. A sarokföldeknél (két út közt), hogy a termény szélét el ne gázolják a szekerek, kigödrölték az út szélét, így szorítva a csapásra a rendetlenül közlekedőket. A szekerek találkozásakor az üres szekér állt be a be nem vetett földre. Már messziről észrevették egymást és idejében tájékozódtak, hogyan állhatnak félre. Frissen vetett (még ki nem kelt) földet meg szokták cégférezni, jelezvén, hogy már el van vetve. Tavaszelőn, amíg még nem jött a mezei munka, előbb a belső, majd a mezei utakat, majd kutakat, hidakat, árkokat közös munkával hozták rendbe. A községi elöljárók közmunkát rendeltek és ott ki-ki a tehetsége (fogatosan vagy gyalog), birtoka arányában maga vagy cselédestül, családtagostul addig 179