Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ballon Tibor: A külterjes állattartás, a legelő- és rétgazdálkodás összefüggései a Tápió mentén

elterjedt a takarmányrépa is, amely törekkel keverve kitűnő abraktakarmányt adott. A két világháború között kezdték vetni a bükkönyös zabot a Tápió mentén, rétesebb, kötöttebb talajokba. A lucerna és a baltacím újabb takarmánynövényként lett egyre általánosabb. Ugyancsak zöldtakarmányként vetették a csalamádét, a muhart és a kölest aratás után a tarlóba. Zölden vagy egy kissé megfonnyasztva etették. összefoglalva elmondhatjuk, hogy a sokszínű tarka kép mögött is kitapintható a Tápió mentének egységes alapú rétgazdálkodása. Az eltérések mögött természet- és gazdaságföldrajzi tényezők lelhetők fel. Ez a kis táj szervesen illeszkedik bele a környezetébe, a néprajzi jelenségek jól kapcsolhatók a nagyobb táji, kulturális egységbe. A takarmánykészítés paraszti gyakorlata az alföldi rendszerbe illeszthető bele, azzal mutat rokonságot. Paládi-Kovács Attila térképlapjainak jelrendszerébe jól kapcsolhatók adataink.

11 LEGELŐGAZDÁLKODÁS A Tápió mentén a rét- és legelőgazdálkodás elválaszthatatlanul egybefonódó két tevékenység volt. Nemcsak abban az értelemben, hogy mindkettő az állattartás céljait szolgálta, hanem úgy is, hogy kiegészítették egymást. Igaz, hogy a legelők sohasem voltak olyan bőségben, hogy akárcsak egy részüket is kaszálhatták volna, a kaszálókat azonban a szabadulás után mindig legelőnek fordították. Tanulságos az, hogy a legelőhasználatnak, a legeltetési rendnek, nyájaknak szervezeti kerete ezen a kis tájon is a maga teljességében működött. Nyájakba szerveződött őrzési egységek voltak: disznócsorda (vagy disznófalka), tehéncsorda, gulya; időnként ménes is volt szinte minden községben. A legelőhasználatot, legeltetési rendet, a pásztorok munkáját a gazdaközösség választott testülete irányította. A legelőjog — ahogy azt a korábbiakban bemutattuk — a föld után járt. Falvanként változott az egy jogra hajtható állatok száma és fajtája. Ez nagymértékben függött a legelő minőségétől, az eltartó képességétől. Általában az tapasztálható, hogy a Tápió menti legelők mindig túlterheltek voltak, több állatot tartottak raktuk, mint amennyit elbírtak. Különösen száraz, aszályos esztendőben volt nagy gond a legeltetéssel. Az emlékezet gyakran nem is legelőnek, hanem koplalónak nevezte a területet, hiszen a kisült mező nem biztosított megfelelő táplálékot az állatoknak. — A jog után ki-ki szabadon hajthatott meghatározott számú állatot, nem kellett legelőbért fizetni, csupán a pásztorbérrel tartozott. A legelőnek sok helyen megmaradt a latinos páskom neve. Május elsejétől mindenszentekig legeltették az állatokat. A falvakból naponta járt ki a jószág a legelőre. A legelőn elkülönítve legeltek az egy nyájba tartozó állatok. Gyakran a legelő nevében benne foglaltatott az ott legelő nyájfajta. így Űjszászon volt ökör járás, Ménes járás, Disznópáskom (Tápióság). A legelőhasználat ügyeit a birtokosokból választott testület, a Gazdaközössíg, Zsellérközössig vagy Legelőtársulat intézte. Ök tartatták rendben a legelőt, tavaszonként szervezték a tisztítását, ügyeltek arra, hogy a kutak mindig rendben legyenek, fogadták a pásztorokat, ellenőrizték a legeltetés rendjét, a 168