Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

túrkör (szalagdíszes kerámia műveltségei) megindítójává. Ilyen alapvető ismeret a búza és az árpa termesztése, de kezdetlegesebb, irtásos-égetéses földműveléssel, ami a vetésterület és a lakóhely gyakori változtatásával járt együtt. A dunántúli neolitikus műveltség (dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája — DVK) fejlődésének középső szakaszában megszállta a Gödöllői-dombvidéket is.

13 A középső neolitikum időszakában sajátosan kétféle a Tápió mente lakossága. A dombvidéken a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája létesített településeket, míg a keleti, alföldies részeken az AVK népcsoportjai telepedtek meg.

14 Alig néhány km választja el a két műveltség-településeit (1. tábla). Vidékünk nyugati, löszös dombhátakkal tagolt, jórészt erdővel borított része alig tér el a dunántúli tájtól. Ezért a földművelésnek Dunántúlon kialakult, kezdetlegesebb technikája itt változtatás nélkül alkalmazható volt,

15 s ez jól magyarázza a DVK törzsek itteni megjelenését. Kilépve a dombok közül, a Nagykáta környéki síkságon

16 is megtelepedett a DVK népesség (1. tábla 4. és 7. lelőhely). Ezzel szemben az AVK-hoz sorolható telepek a Tápió-vidék legkeletibb, kötött talajú részén helyezkednek el. Ez a természeti adottságok különbözőségét tükröző megosztottság megmaradt az új kőkor késői szakaszában (i. e. 4000— 3400) is, amikor a DVK helyét a lengyeli kultúra foglalta el, míg a keleti részeken — bizonyára — a tiszai kultúra földművélő közösségei éltek.

17 Az új kőkor után megszűnt a Tápió mente etnikai széttagoltsága. Leszámítva két alig ismert korszakot — a korai rézkort (i. e. 3400—3000) és a hun birodalom bukásától az avarok honfoglalásáig (i. sz. 454—567) terjedő időszakaszt — az újkőkor után következő, közel 5000 év folyamán gyakran más és más, de mindig egységes népesség lakta vidékünket.

18 1. A TELEPÜLÉSEK ELHELYEZKEDÉSE, MÉRETE, SZERKEZETE A Tápió mente régészeti emlékeinek többsége településekről származik, s a kisebb-nagyobb földmunkák is rendszerint települések leleteit hozzák napvilágra. Ennek az a magyarázata, hogy a régmúlt korok emberei olyan, kedvező adottságú helyeken telepedtek meg, ahol vagy napjainkban is falu áll, vagy intenzív mezőgazdasági művelés f olyik.Melyek hát a kedvező adottságok? Első és legfontosabb a víz közelsége. Szinte minden korszak, a legtöbb nép közvetlenül az élővizek partjára építette házait, a telepek néha, valósággal beleérnek a vízbe. Természetesen szükségük volt az ivóvízre és a ház körüli munkához is kellett a víz. A kisebb patákokban is lehetett halászni, az itatóhelyek közelében eredményesebb volt a vadászat, de a vizenyős rétek és mocsarak egyes növényei, madárvilága is fontos élelemforrás lehetett. A forgalmasabb átkelőhelyek közelsége a falu „külkapcsolatait" bővítette, a kereskedelembe való könnyebb bekapcsolódás előnyével járt. Az élővizek vonzását szemléletesen bizonyítja Nagykáta (és Farmos) Erekközi része, ahol szinte minden talpalatnyi szárazulaton — természetesen nem egykorú — települést találunk (2. tábla). Az Erek-közi sűrű településhálózat arra is utal, hogy az itt lakók sohasem számítottak árvízre, ami a többnyire alacsony partokon húzódó telepeket veszélyeztette volna. Hasonlót tapasztaltunk Tápiószele és Tápiógyörgye területén, ahol az Ilike-folyás partján, szinte megszakítás nélkül, sokszor egymást átfedően húzódnak a különböző korú te15