Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól

a legelő területe 4, az erdő területe 10%-ikal csökkent, a szőlőterület viszont 8, a szántó pedig 10%-^kal nőtt. 1930-ban a szentmártonkátai határban a Homokerdőben és az öregszőlőben volt a legtöbb tanya, túlnyomórészt 10 kh alatti területtel. Tápióbicskén a legelőterület csökkent 11, az erdő 5%-kal, a szőlőterület viszont ll%^kal nőtt. Itt az alsó- és felső-tápiói, valamint a hagyatéki és harcmezei szőlő dűlőkben, a legelő helyén volt a legtöbb külterületi lakos. (Lásd 6. sz. táblázat.) Nagykátán is a szőlőterület növekedett, ha nem is ilyen nagy arányban. A beszédes nevű „Erdőszőlőkben" 119 db 10 hold alatti birtokos élt 1930-ban. A XIX. század végén legnagyobb tanyavilággal rendelkezett Farmoson, Györgyén és Szelén viszont csak 3—6%-kal nőtt a tanyai lakosság aránya 1910 és 1930 között. Szelén a homoki tanyák kiépülése 1910-re már befejeződött, Farmoson és Györgyén pedig alig volt erre alkalmas még nem tanyásodott terület. A Tápió-vidék minden községére vonatkozóan meg kell azonban jegyezni, hogy a birtokosok túlnyomó többsége a törpebirtokos kategóriába tartozott, így ezeknek nem is volt módjuk tanyásgazdálkodást folytatni. (Lásd 8. sz. táblázat.) A törpebirtokosokat csak egy hajszál — néhány száz négyszögöl föld birtoklása — választotta el a cselédek, mezőgazdasági munkások rétegétől. Ez a társadalmi réteg túlnyomórészt a több száz, vagy több ezer holdas úri birtokosok uradalmi majorban, illetve részes aratóként dolgozva tartotta fenn családját. A Tápió mente minden községében több ilyen uradalom volt, majorjaik számottevő elemei voltak a külterületi településhálózatnak. Az 1945. évi földosztás, majd a termelőszövetkezetek szervezése során legtöbbjüket elbontották, illetve átalakították. A Keglevich család egreskátai majorja a legrégebbiek közé tartozik a Tápió mentén, már a XVIII. század végén létezett. A majorhoz tartozó régi kastélyt az 1940-es évek végén lebontották, de az egykori, a XIX. század második felében épült cselédházak még napjainkban is lakottak. Ezek részben 4 (4 szoba és 2 közös konyha), részben 2 cselédlakásnak (2 szoba és 1 közös konyha) adtak helyet, hasonlóképpen az ország más részein elterjedt pusztai épülettípusokhoz. A Tápió-vidék talán legnagyobb uradalmi majorja a györgyei határban létesített Pokoltanya volt. 1910-ben több mint négyszázan laktak itt, sőt iskola is működött. Ezt az uradalmi központot is már csak a kataszteri térképek ábrázolásain láthatjuk, mert az 1920-as évek végén kiparcellázták, épületeit az új birtokosok lebontották. (Lásd 16—17. sz. térkép.) összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a Tápió menti községek a XVIII. századtól bizonyíthatóan kétbeltelkes településtípus elterjedési területéhez tartoztak. A XVIII. század első felében újranépesedett községek, sőt a jelentősebb nemzetiségi betelepülőkkel feltöltődött falvak is ilyen módon alakították ki a belterület szerkezetét. A határhasználatban a feudalizmus utolsó évtizedéig kizárólagos volt a nyomásrendszer. A tanyásodás lehetőségét a jobbágyfelszabadítás teremtette meg. A Tápió-vidék északnyugati részén a parasztok nem tértek át a tanyásgazdálkodásra, a délkeleti részen viszont a XX. század közepére általánosan elterjedtté vált. A paraszti tanyák kapitalizmus kori elterjedésének két periódusát figyelhetjük meg. Néhány községben már az 1860-as évekre kialakult a tanyásgazdálkodás. Ebben az első periódusban a kötöttebb talajú határrészeken, a korábbi jobbágytelkeken jöttek létre a szántóföldi földművelő tanyák. A második periódus a volt homokos közlegelők, homoki erdők felosztásával szőlővel való betelepítésével kezdődik, de ehhez kapcsolódnak a két világháború közötti parcellázási akciók is, amellyel az úri birtokos osztály az egyre halmozódó társadalmi feszültséget is megpróbálta levezetni. 136