Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól

lásd a 6. sz. táblázatban.) A későbbi időszakban szintén tanyásodott Szentmártonkátán és Tápiószentmártonban ekkor még részleges tagosítás mellett 3 forgós ugar nélküli, illetve ugaros rendszert vezettek be. Egyik községben sem osztották fel a közlegelőt, sőt a szántón is meghagyták a tarlószabadulást, mindez a tanyásodás ellen hatott. Az 1870-es évektől a századfordulóig a tanyás területek növekedése meglassult ütemben haladt. A legintenzívebb növekedés Tápiószelén zajlott le ebben az időszakban és ez már a tanyásodás második hullámának tendenciáit jelzi. Tápiószele déli, homokos talajú határrészén már az 1860-as években több mint 300 kh terjedelmű szőlőterület volt, amelyet a Tápió vidékén több községben előforduló néven „Halesz" szőlőnek neveztek. Ettől az időtől kezdve a kis terjedelmű, 1—2 holdas szőlőparcellákra folyamatosan költöztek ki a túlnyomórészt törpebirtokosokból, egykori zsellérekből verbuválódott tulajdonosaik. 1883-ramár 212 lakóház volt a Haleszban, ezek közül jó néhányat környékbeli falvakból (Bicske, Tápiószetntmárton, Pánd, Cegléd, АЪопу, Szentmártonkáta, Jászkisér) jött családok birtokolták. Ezeken a tanyákon már monokultúrás jellegű szőlőművelést folytattak. 1883-ban a ha17. sz. térkép: Tápiógyörgye—Pokoltanya az 1920-as években. Járási Földhivatal, Nagykáta. 132