Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

változott meg a táj. Az egykori növénytakarónak csupán maradványai lelhetők fel; az élettér beszűkülése pedig az állatvilág (legszembetűnőbb ez a gerinces fajok esetében) visszaszorulását, részben kipusztulását eredményezte. E változások okozója a természeti környezetet egyre erősebben átalakító, emberi tevékenység. Már a szántóföldek fokozatos kiterjesztése is egyre többször járt régészeti leletek felbukkanásával. A nagyüzemivé vált, s egyre iparosodó mezőgazdaság; a települések fejlődése, terjeszkedése; az ipartelepítés és az infrastrukturális létesítmények gyarapodása gyors, gyakorlatilag nehezen követhető ütemben hozza felszínre a régészeti leleteket. A felszínre hozás egyre többször azonban a leletek pusztulását is jelenti, kisebb-nagyobb fejezeteket törölve ki a magyar föld és népeinek, benne vidékünknek történelméből. A Tápió-vidék régészeti emlékeinek módszeres kutatása Kubinyi Ferenc munkásságával kezdődött. 1858-ban ásatást végzett a gombai Várhegyen, máig használható adatokat tárva fel a bronzkor kutatása számára.

2 1864 szeptemberében pedig a Tápió mentén tett régészeti felderítő utat. Lelőhelyek sorát járta be, gyűjtötte a leleteket, tapasztalatairól részletesen beszámolt a tudományos közönségnek.

3 Ezután, hosszú évtizedeken át alig történt haladás; bár a Magyar Nemzeti Múzeum mindig is gyarapodott vidékünkről származó leletekkel, kisebb ásatások anyagaival. Századunk húszas éveitől a Tápiószelén lakó Blaskovich testvérek figyelték-gyűjtötték a Tápiószelén és Tápiószentmártonban, valamint a szomszéd községekben felbukkanó leleteket. Kis gyűjteményük lett a Tápiószelei Múzeum (1968-tól Blaskovich Múzeum) régészeti gyűjteményének alapja.

4 Tevékenységük jelentőségét jelzi, hogy a kérésükre végzett ásatáson került elő a Tápió-vidék talán legértékesebb lelete, a tápiószentmártoni, szkíta „aranyszarvas";

5 de ők voltak a házigazdái, részben szervezői a tápiószelei, szkíta kori temető ásatásának. A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársai, Fettich Nándor, Bottyán Árpád, majd Párducz Mihály vezetésével, 1938 és 1953 között feltárt, közel félezer sír

6 a Tápió mentének mindmáig a legnagyobb, megfigyelt leletegyüttese. Az 1950-es évek végén, a hatvanas években tevékenykedett a gyömrői helytörténeti kör, vidékünk nyugati részéről is gyűjtve leleteket.

7 E nyugati területeken folyt, régészeti munkálatok közül az MNM Mende-vasútállomási leletmentését

8 és Kovács Tibornak а mendei Lányváron, 1966-ban végzett telepfeltárását

9 emeljük ki. Az utóbbi évek legjelentősebb eredményeit Miklós Zsuzsa (MTA Régészeti Intézete) vezetésével a pusztaszentistváni (Mende része) Lányváron feltárt, késő Árpád-kori földvár

10 szolgáltatta. A hatvanas évek végétől a szerző kisebb-nagyobb ásatásai által is bővültek a Tápió mentére vonatkozó régészeti ismeretek, gyarapodott a feltárt leletanyag. 1981-ben fordulóponthoz érkezett a Tápió-vidék régészeti kutatása. Pest megye régészeti topográfiájának munkái keretében megkezdődött a terület rendszeres bejárása, a lelőhelyek térképezése. Bár ez a munka még a kezdeteknél tart, a gyűjtött leletanyag feldolgozása alig indult meg, bizonyos — elsősorban településtörténeti — következtetések levonására már e kezdeti eredmények is lehetőséget kínálnak. A terepbejárások eredményeként előálló, minőségileg új helyzet érzékeltetésére két példát hozunk. Szentlőrinckáta területéről mindössze két, régészeti leletről tudtunk, a terepbejárásokkal 40 új lelőhelyet rögzíthettünk. Nagykáta bejárása még nem egészen kész, de a munka megkezdésekor ismert 15—20 adat, 1982 végéig 150 lelőhelyre gyarapodott. E számok által jelzett új helyzet lényege, hogy a terepmunka eredményeként 12