Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól

kataszteri térképen már nem figyelhető meg a szérűskertek övezete, 1—2 kertet láthatunk csak elszórtan.

71 (Lásd 13. sz. térkép.) Tápiószentmárton a XVIII. század végén nem mutat kétbeltelkességet a határban, viszont tanyákat figyelhetünk rneg. A XIX. század közepén a határból eltűntek a paraszti tanyák, a belterület viszont határozottan kertes jelleget mutat. Alátámasztja ezt egy 1864-ben kelt végrendelet, amelyben „egy házat belsőséggel és egy szérős kerttel" hagyományoz egy negyedtelkes gazda.

72 Ügy tűnik tehát, hogy az újjáépülés után, a XVIII. század második felében a tápiószentmártoni jobbágyok tanyásgazdálkodást folytatták és a község belterülete nem volt kertes. A XVIII. század végén, a XIX. század elején ismeretlen időpontban végrehajtott határrendezés következtében feltehetőleg a földesúri akarat megszüntette a tanyákat és ezzel párhuzamosan a község belterületén alakítottak ki szérűskerteket a jobbágyaknak. A fent ismertetett esetekben a katonai felmérések térképlapjain megfigyelhető ábrázolásokból kiindulva lehetett bizonyítani a szálláskertes települési rendszer Tápió menti előfordulásait. Az írott források és a néprajzi terepmunka során gyűjtött adatok alapján azonban ki tudtuk bővíteni a szálláskertes falvak körét. Pándot és Űrit fentebb a szűk patakvölgyben elhelyezkedő szalagtelkesutoás falvak közé soroltam az első katonai felmérés alapján, azonban mindkettő szálláskertes település volt. A szálláskertesség mindkét településen sajátos, a domborzathoz igazodó formában jelentkezett. Pándon a szérűskertek létét legkorábban a szárazmalom molnárával kötött szerződés igazolja. Az 1782-ben kötött szerződés szerint veteményes- és „szűrűs kertje", valamint a kukorica- és kenderföld, amely addig is a malomhoz tartozott, a birtokában megmarad. Ezt a kertet a XIX. század első felében készült térképen is feltüntették.

73 (Lásd 12. sz. térkép.) 1806-ban az urasági szérűskert bővítése érdekében 3 jobbágyot kibecsültek a szérűskertjükből. A későbbiek folyamán nekik és a többi gazdának, akiknek nem volt „szűrűs kertjek", a Tófenék környékén, az Őrhegyre, a Bicskére vezető utak mellett, és az alsófalú végén, a többi kertek között osztottak újakat. A kibecsült gazdáknak „istállója és polyvássa" volt a kertben. Ezek 10—15 öl hosszú és 4—5 öl széles épületek voltak.

74 A korábban említett térképen jól látható, hogy a lakóházak a patak völgyében több sorban helyezkedtek el, a szérűskertek pedig a meredek dombok, „hegyek" tetején. Az adatközlők visszaemlékezései szerint „valamikor régen úgy vágták ki a hegyoldalból a portákat". A népesség gyarapodásával a település a szűk völgyben csak a domboldalakra tudott terjeszkedni, ezért néhány helyen lépcsőzetesen, több teraszon helyezkednek el egymás fölött a házak. (4. sz. fotó.) Ezeknek a házaknak az udvarai szűkek, csak a trágyadomb, disznóól fér el rajtuk (3. és 5. fotó), illetve a löszös partfalba vájt lyukpince. (6. sz. fotó.) Ez a teraszosság Tápióság egyes részein is megfigyelhető. (7. sz. fotó.) Pándon egy-egy szélesebb, kocsival is járható út futott a patak két partján, egy harmadik a dombtetőn, a szérűskertek előtt. Ezeket az utakat a meredek partfalba vágott, a gyalogos közlekedést szolgáló „közök" kötötték össze, illetve a közökből lehetett megközelíteni az egyes házcsoportokat is. A falu zegzugosságának, tagoltságának érzékeltetésére Bárány István egykori kisbíró elmondta, hogy a nem nagy kiterjedésű településen 32 helyen kellett dobolnia. A dombtetőkön elhelyezkedő szérűskertek beépülése lakóházakkal már a múlt század második felében megkezdődött, az utolsó kerteken az 1940-es évek vége felé építették fel a lakóházakat. A szérűskerteket élősövénnyel, „liciogaráddal" 123