Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól
A községek elnéptelenedése még a tizenöt éves háborúban sem járt minden esetben a lakosság fizikai megsemmisülésével. A hadjáratok sújtotta vidéken elsősorban a jobbágyok termelőeszközei — gazdasági felszerelése, állatállománya — pusztultak el. Az életben maradt lakosság részben az erdőkbe, nádasokba, részben a környékbeli nagyobb mezővárosokba húzódott. A veszélyek elmúltával elsőként a régi lakosok tértek vissza a falu helyére és kezdték újra az életet. Jó példa erre a csekekátai Hajgató család: Keglevich Miklós 1668-ban tanúbizonyságokat szedetett, hogy a Kecskeméten élő Hajgató csal l ád tagjai az ő csekekátai szökött jobbágyai. Az egyik tanú szerint „... csekekátai lakosok voltak az eleik is, mivel hogy haza szállottak itt Katán egy darab gyümölcsös kertnek is gyümölcsével . .. mint sajátjukkal osztoztak . ..". A török defterekben a XVI. század közepén csakugyan több ilyen nevű csalód szerepelt, de még az 1638-baoi lefolytatott egreskátai határperben is tanúskodott a visszakövetelt jobbágy egy másik társával, Bencsik Györggyel együtt, akinek elődeit szintén megtalálhatjuk a XVI. században. A példák számai tovább szaporítható. 1623-ban Ráday András eladta 4 szelei jobbágyát. Mind a négy jobbágy családneve megtalálható a defterekben. 1641-ben a földesúr Szilassy György Felszeg—Pánd határát keresteti. A tanúk említik Nyári Sebestyén és Pándi György nemesek kúriáinak helyét, mindkét személy megvan az 1546. évi defterben, elődeik már a XIV. században is Pándor laktak. A kókai lakos 80 éves Szabó György a tizenöt éves háborúban történt eseményekre emlékezett. Egy másik tanú azt vallotta, hogy ismert egy 100 év körüli embert, Kovács Ferencet, aki kókai születésű volt és ott is halt meg. Az 1562. évi defterben a kókai István kovácsnak van egy Ferenc nevű fia. Ugyanő 1546-ban is szerepel, de akkor a fia még nem összeírás alá eső, tehát a tanúvallomás 1 és a defter adatai egybevágnak. A rákoscsabaiak 1628-ban azt vallották, hogy Tassy János sápi ispánja a kókai Gólya Lőrinc volt. 1562-ben 3 ilyen nevű család élt Kókán. Egy 1654-ben folytatott tanúvallatás során a tápiószentmártoni Cséplő György ismertetni tudta a XVI. század végi birtoklási viszonyokat. Az általa említett 11 személy közül hat személy, illetve további három család megtalálható az 1562. évi defterben. 44 A visszaköltözé'st, illetve a származástudat megőrzését elősegítő fontos tényező volt az elhagyott faluban maradt örökség. A Hajgató család tagjai a gyümölcsöskert-örökségükön osztoztak, a szentmártonkátai Mikecz Albert Ipolydamásdon hagyott örökségét tartotta számon, a pándi Bedő Máté 1655-ben az elköltözése után 25 évvel vetette zálogba a fábiánfalusi határban volt rét örökségét. A XVI. század végéig véleményem szerint egyértelműen bizonyítható a korábbi (középkori?) lakosság továbbélése. A fenti példák alapján az is valószínűsíthető, hogy ezen népesség egy része a tizenöt éves háború hosszan tartó, nagy területet érintő pusztítása után visszatért és még a XVII. század közepén is megtalálható. A kisebb rablóportyák elől pedig legtöbbször csak a szomszéd községig futott a megtámadott falu népe. A környékbéli nagy mezővárosoknak is jelentős szerepük volt az újranépesítésben. Az elpusztult községek lakossága részben ott húzta meg magát. Ezek a népességmozgások feltehetőleg egy többékevésbé egységes táji kultúra kialakulásaihoz vezették. A helyi eredetű lakosság mellé a XVII. század folyamán Nógrád, Heves és Hont megyéből, (Szórványosan távolabbi vidékekről is számos jobbáigycsalád költözött. A XVII. század végén a Bars megyei Lédecről költözhetett nagyobb számú család Kókára. Külön falurészt is alkottak, amelynek emlékét, még a XVIII. század végén is őrizték. Az új betelepülők falurészét Lédec-Kókának, a régi részt pedig 1 Derék99
