Sápi Vilmos szerk.: Vác története I. (Studia Comitatensia 13. Szentendre, 1983)

A hatvani kultúra leletanyagában aránylag kevés bronztárgyat ismerünk. Azt azonban a telepeken előkerült néhány öntőminta alapján tudjuk, hogy helyben is folyt kisebb méretű bronzöntés. A Rád-Vöröshegyen levő telepről pl. edények társaságában egy balta öntőmintáját ismerjük.

69 A bronz tömeges felhasználása a korszak középső szakaszában indult meg, amikor már nagy számban készülték ebből az anyagból a különböző eszközök — tokos balták és vésők, később sarlók —, valamint a fegyverek is. A fémeszközök fokozottabb használata a föld megművelésében nagyobb termelékenységhez vezetett, a többlettermelés pedig lehetővé tette a kereskedelem és a kézművesség erőteljes fejlődését. Mindez természetesen hatással volt a társadalmi viszonyokra is, a gazdag mellékletekkel ellátott sírok és a korszak végén elrejtett, bronztárgyakból álló kincsleletek a társadalom egyes tagjainak nagyfokú meggazdagodásáról vallanak. Ez a fejlődés kísérhető nyomon a vatyai kultúra életében is, amely a nagyrévi őslakosság és keleti pásztortörzsek (kisapostagi kultúra) keveredéséből alakult ki

70 és a Dunántúl keleti felét, illetve a Duna—Tisza közét foglalta el. Eddig főleg több száz, sőt több ezer sírós urnatemetőiből ismerjük; de már kirajzolódott előttünk a Duna vonalát kísérő erődített telepeinek láncolata is,

71 amelyet életének késői szakaszában hozott létre. A vatyai nép széles körű kereskedelmi és kulturális kapcsolatban állt az ország más részeinek lakosságával, de jóval távolabbi területekkel is. így pl. a bronztárgyak jelentős részét Közép-, Dél- és Kelet-Európából importálták. A kultúra egyik szomszédja a dunántúli, mészbetétes edényeket készítő nép volt, amelynek edényei gyakran előfordulnak a vatyai kultúra lelőhelyein. Dunakeszin, a Kopolya-dűlőben levő urnatemetőből is ismerünk két szép, mészbetétes díszítésű tálat.

72 Ez a hely egyébként a kultúra elterjedésének legészakibb pontja a Duna bal partján. A múlt század végén ötszáznál is több sír került itt napvilágra, sajnos, zömmel nem szakemberek tevékenysége nyomán. 1889-ben Posta Béla tárt fel 23 sírt és figyelte meg pontosan a temetkezési rítust. A halottat ékszereivel együtt máglyán elégették, majd a hamvakat urnába rakták, amelyet egy vagy két tállal fedtek le. Gyakori, hogy az urnába vagy melléje még egy-két bögrét is helyeztek. A temetőt nagyon hosszú ideig használhatták, mivel a leletek között a hatvani kultúra késői szakaszának edényei,

73 illetve a vatyai kultúra végére helyezhető, ún. koszideri típusú korsó is előfordul.

74 I. e. 1300 körül a hazai középső bronzkori kultúrák önálló fejlődésének az É és ÉNy felől beáramló halomsíros kultúra népe vetett véget. A harcias, lótenyésztő törzsek új fegyverrel jelentek meg, kardjaik jelentős fölényt biztosítottak számukra az őslakosság elleni harcban. Életmódjukból következően nem hoztak létre hosszú életű, nagyméretű telepeket. Ami temetkezési szokásaikat illeti, eredetileg csontvázas, sík temetőkben helyezték el halottaikat, az előkelő emberek, főnökök sírja fölé pedig halmot emeltek. Vácon, a Buki-szigettel szemben levő Duna-parton egy urnából és tálból álló hamvasztásos sír került elő.

75 Ez is jelzi, hogy a halomsíros kultúra népe a helyi lakossággal keveredve, átvette attól a hamvasztás szokását. A kultúra egyelőre elég gyéren képviselt Vác vidékén, megemlíthetők még a Sződligetről származó szórványos, halomsíros típusú bögrék.

76 Az i. e. XII. sz. végén a halomsíros nép uralmát az Alsó-Ausztria és Ny-Szlovákia felől érkező urnasíros kultúra népe szüntette meg.

77 Magyarországi változata, amelyet váli kultúrának nevezünk, az őskor több műveltségéhez hasonlóan, a Dunántúl birtokában sűrűn megszállta a Duna-kanyart is, kihasz-