Sápi Vilmos szerk.: Vác története I. (Studia Comitatensia 13. Szentendre, 1983)

szereplő kisszámú váci iparos utal arra, hogy nem minden iparos került összeírásra; így a kontárok és uradalmi állásban levők sem, valamint a céhekben a vidéki filiális mesterek száma sem számított bele. A céhes ipar szakmai csoportosítása ezért nehézségekbe ütközne.

27 Az egyes céhek létszámát döntően legalábbis a XVIII. század közepéig a piaci lehetőségek, a vásárlóerő alacsony színvonala szabta meg. A váci céhes kézműipar 1743 körül főleg cipőt, csizmát és ruhát készített: valószínűleg nagyobb piackörzet számára, illetve igényére. A többi ipar helyi vagy uradalmi igényeket elégíthetett ki csupán. A céhek igyekeztek kiküszöbölni az egymás közti konkurrenciát, s ha tehették a céhtagság megszerzését megnehezítették. A püspök-földesúr — különösen Migazzi Kristóf — érdeke viszont a céhes kézműipar fejlesztése volt, hogy a méregdrága külföldi áruk helyett olcsóbb hazai iparcikkeket állíttasson elő a helyi kereskedelem fellendítésére, amely a merkantilista pénzügyi felfogás szerint helybe hozza a pénzt. Ezért Migazzi már néhány kérelmező esetében is rendszerint hozzájárult egy-egy céhtestület megalakulásához. Sőt legtöbbször maga volt a kezdeményező, mint ahogy az asztalosok és a német szabók céhét is Migazzi szorgalmazására alakították meg. Főleg a váci nyersanyag, vagyis az uradalom olyan nyersanyag-lehetőségeinek helyi kihasználását szorgalmazta, mint a gyapjú és a bőr. A legelők 1760 utáni nagyarányú kisajátítása, az uradalmi juhtenyésztés fejlesztése, valószínűleg ezzel függött össze. A szarvasmarha-átmenőkereskedelem és a sertéstenyésztés szintén jelentős volt. A gyapjúfeldolgozás manufaktúrát kívánt meg, ami itt a ferences rendház gazdasági épületében működött. Saját célra, maguk a barátok dolgoztak.

28 A váci céhek önkormányzati működése egy vagy több megjelölt, s a céhlevélben engedélyezett szakma gyakorlására szorult. A céhek vezetői (atyamesterek) segítettek a nyersanyag beszerzésében és a készáruk értékesítésében, de ellenőrizték a minőséget. A céhek működése felett a földesúri és városi hatóság csak ellenőrzést gyakorolt. A céhek szervezetei a céhgyűlésnek voltak felelősek. Általában évi négy céhgyűlést tartottak, mint a váci hentescéh is az 1843. évi számadáskönyve szerint: január 16-án (Jézus-névnapi), május 7-én (Flóriánnapi), szeptember 3-án (Nagyboldogasszony-napi) és október 1-én (Mihály-napi) tartotta meg a kántor évnegyedi céhgyűléseket. A céhek tisztségviselőit is szokás szerint egy évre ilyen alkalmakkor választották meg: céhmester, műlátó mester, atyamester, ifjú- és szolgálómester, dékánok, jegyzők; mérlegmester, malombíró stb. A céhbiztos (coetus comissionarius) a hatósági ellenőrzés megbízottja volt, de a céhgyűléseken részt vett. A váci céhek jövedelmei: a céhgyűlés kántorpénze, inasszegődtetési és szabadulási díj, tanulólevél, előpénz (foglaló), névbeírás, mesterdíj, bejárási feltételpénz, ajándékpénz, remekdíj, hibapénz, s végül a különböző büntetéspénzek. Kiadásaik: a céhmester, atyamester, céhbiztos, céhjegyző és a dékán tiszteletdíja; a kérvények díja, templomi mise-stipendium, inasiskola fenntartása; jótékony célok: kórház és temetés; s egyéb apró kiadások (pl. a céhtestület felszerelésének állandó fenntartása) voltak. Ezek között a céhláda, a céhpecsét, a céhzászló, íróeszközök és papírbeszerzések (mintakönyv, kéziratos remekrajz, vándorkönyv stb.) szerepeltek. A váci céhek saját költségvetésükben kölcsönöket is felvettek és nyújtottak is. A céh vagyonát a céhmester kezelte, s a céhládában tartotta. A céhládát mindig a céhmester házában őrizték. Benne voltak a céh jelvényei, iratai és vagyona: a céhlevél, a céhpecsét, a pénz a perselyben, inasfelvételi, felszabadítási Ш