Sápi Vilmos szerk.: Vác története I. (Studia Comitatensia 13. Szentendre, 1983)
A további évtizedekben az uradalom és a püspöki város számos perben egymástól legelőterületet kívánt szerezni. Ennek során már 1797-ben a váciak azt panaszolták Anchely János uradalmi prefektus ellen, hogy a Kecskés nevű legelőt a verőceieknek adta, s a Vaskapurágás legelőt és a gyadai kaszálót a kosdiak és szendeiek is maguknak hasították ki. Ebben az ügyben 17994эеп megyei bizottság ismét határjárást végzett. Verőce, Katalin-puszta, Szende és Kösd helységek felől, a legelők szabad használatába a váciakat visszahelyezték. A legélőbirtoklás perében 1810. május 11-én a megyei törvényszék Derecske, Csörög és Tatárhely rétet a város úrbéres rétjeihez, a szóri pusztákat pedig az uradalom rendelkezésére ítélte meg. 1811. október 21-én az uradalmi úriszék tárgyalta a gyadai rétek elvételét a kisváciaktól. Az uradalom a kisváciak tiltakozására őket 1718-ban a gyadai „Jstuán"-rétek használatába visszahelyezte. A legelőkért folytatott perekben 1816-ban Csörög-puszta a püspökváros haszonbérletévé vált, a szóri rétek az uradalom kezelésébe kerültek, Derecske-puszta pedig a váci marhatartó gazdáké lett. 1818 májusában a szóri kaszálórét és legelő használatára az uradalommal Püspökvác városa hároméves szerződést kötött, amelyet a Kir. Udvari Kamara is megerősített. A gyadai rétek használatát szabályozó egyezményt négyszeri megújítása után 1829-ben a püspöki uradalom felmondta. A kisváciakat a naszályi és katalinai legelőkről, a nagyváciakat pedig a szóri rétekről kitiltotta. Ezután a legelőhasználatban a város és az uradalom álláspontja összeegyeztethetetlenné vált. 24 A vármegye mérnökének számítása szerint Kisvácon egésztelek után IV2 m. hold, Nagyvácon pedig 4V2 m. hold legelő esett. Az 1840. évi szabályozás szerint az egésztelek után járó legkisebb legelőilletőség 16 m. hold volt. A takarmányszűke miatt a váciak marháikat egyre jobban eladogatták. Pest vármegye egyik 1837. évi határozata a váci ökrösgazdákat lovak tartására kötelezte. A marhatartó gazdák a városi tanácshoz többször szorgalmazták a tagosztály elrendelését és folyamodtak a postaút előfogatolási rendjének szabályozásáért. Az uradalom — hivatkozva a legelő- és takarmányhiányra — 1840 októberében a telekkel nem rendelkező és marhát vagy lovat tartó lakosokat ezek tartásától eltiltotta. A szarvasmarhatartásnál meg kell különböztetni a tejelő tehenet, a borjút, az igás tehenet vagy ökröt az eladásra szánt hízó marhától. Az összeírásokból csupán az állandó tartásra szánt állatok összesített számát tudtuk bemutatni. Azonban tudunk arról, hogy a váci mészárosok és kereskedők vágásra és eladásra is jelentős számú állatot hizlaltak, ezek számáról pontos értesüléssel nem rendelkezünk. A legelőhasználat mértékének megállapításakor viszont valószínű, hogy az eladásra szánt állatokat is számba vették. Nem a létfenntartást, hanem a nyereséget érintette a legelőkért folyó pereskedés. Egyébként a városiban a családok összességéből az egy családra eső állatállomány megoszlása 1699-től 1743-ig a beköltöző állattartó nincstelenek következtében több mint ötszörösévél esett vissza. 1743-tól 1828-ig pedig ismét a felére esett. Ez és más uradalmi rendelkezés arra enged következtetni, hogy a váci földhasználathoz arányított állattal rendelkező földművesek száma már 1699-ben kialakult, s a következő évszázad folyamán az uradalom a városba csupán föld és állat nélküli zsellérek beköltözését segítette elő. 25 Az erdők Vác északi határában feküdtek, püspöki tulajdonban. Szerepük a mezőváros gazdaságában, a püspöki uradalom fakitermelése következtében vált jelentőssé. Folyamatosan parcellázott ki az uradalom erdőirtásokat, réteket 137
