Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)
Gyönyörű halála volt az én édesapámnak is. Reggel már láttam az elkövetkezendőket. Elvégeztem mindent körülötte. A vendég is elment. Szóltam a férjemnek, menjünk ki az udvart összetakarítani, tavasz kezdetén a téli hulladékokat. Ha valami történik, énnekem nem lesz erőm dolgozni. Megkérdeztem tőle is, nem kér-e valamit, mert ki szeretnék menni dolgozni. Ezt a szót, hogy dolgozni, igen értékelte, és örömmel vett tudomást róla. Szinte részvéttel bocsájtott el. Kérte, hogy tegyek az ágyához egy pohár vizet, meg a mentolos cukorkáját, és elmehetek, majd ő w lesz egyedül is. Úgy is történt. Kint a tavaszi olvadás a falakat is leáztatta. Ezért maltert készítettünk Imrével. Egy félóra eltelte után bejöttem megnézni őt, hogy nem kérne-e már valamit? Ülve találtam az ágyában. Olyan tekintettel és hangnemen szólt, mint aki nem emlékezett volna, hogy hol vagyok. Jaj Julkám, hol vagy? Gyere fiam mellém! Odarohanok hozzá, hogy mit is szeretne? Átöleltem, kérdeztem tőle: „fáj valamije, beteg, édesapám?'' Mosolyogva válaszolt: — ..Én Julkám. nagyon jól érzem magam." Ö is megölelt, sírtunk mind a ketten. Isten áldjon fiam!, — de már a hideg veríték verte. Feljajdultam, visszafektettem a párnájára, kirohantam a férjemért, kiáltottam: Imre gyere gyorsan! Meghal apám! Ö is rohant. De apám már csak a kezével intett háromszor, mosolyogva, mint aki járműre száll és utazik. — Férjem nem engedte, hogy felsírjam őt. Még egyet sem rándult többé az én örökké mozgó drága édesapám. Nagyon üressé vált az életem, amikor a temetések végéhez értem. Sehol nem találtam helyem. Soha nyugodt nem voltam. Addig éjjel-nappal kellett őrködni felettük. Nem bírtam beilleszkedni egy olyan életformába, hogy este lefekszik valaki és reggelig nyugodtan pihen. 40