Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

lett. Ha estére nyúlott ki a munka, mert délben jött a gép, nálunk volt a vacsora. Ott aztán éjfélig elszórakoztunk. Mindenki mesélte az élményeit. Olyan hangulatos volt ez, hogy egész esztendei téma maradt. Voltak törzsvendég munkások, pl. Nagy Kuruc Jóska bácsi, Kerti Tóth István bácsi. Ezek voltak a jó mesélők. Apám kiállt a ,,Háry János dolgaival", szórakoztunk egy-két óráig. Vankó József volt az állandó gépésze, ahogy én emlékszem, annak egy bódogi fiatalember volt az etetője, Zólyomi Józsefnek hívták. Egyszer kihallgattuk — úgy adódott —, ahogy biztatta az új etetőtársát. — „Meglátod Jancsi, itt olyan vacsorát eszel, és túróslepényt, hogy a faluban sehol másutt." Szegény édesanyámnak jólesett, habár ő nem volt hírvadász, és nem is törődött az emberek véleményével. összesegítés Ahogy haladt agép, úgy mentek az emberek általában vele, mert a tájbeliek együtt szoktak gépelni. De ahogy az előbb említettem, a becsületnek meg kellett lenni. Volt olyan hely, ahová nem mentek szívesen, vagy egyáltalán el sem mentek. Olyankor történt ez meg, ha az illető gazda, aki gépelt, nem hívott elegendő munkást, hogy kevés helyre kelljen néki visszamenni. Ott azután, akik ott voltak, ráfizettek. Dolgozhattak döglésig. A gép azért nem lassított, az etető keresni akart, nyomta a kévéket be a gépbe. Ha a szalmahordók kevesen voltak, azok aztán nagyon kifáradtak. Nem is kapott ilyen skót ember még pénzért sem napszámost! Olyan is volt, aki nem akart szívesen nekilapulni a munkának. Azt várta, hogy a társa addig kétszer térjen, amíg ő egyszer. Elhúzódott a hűvösbe. Az ilyen dologkerülőre azt mondták, hogy „ha jövőre is odahívod a házadhoz, én nem, vagy mi nem fogunk menni! Én nem dolgozom helyette is! Nem akarja a tagját hozzátenni, a fene arra a bitang fejére! Szalmát is csak úgy szúr a villájára, hogy egy szarka is többet vinne a csőre között! Ki vagyok vele segítve!" Jó dolgos magyar ember, ha odaállt a gép farához, annyi szalmát beágyazott a villája elé, hogy tele lett vele a kazal feneke. Ha felvágta, majd leütötte vele a kazalrakót. Amelyik nem akart jó villát adni, attól el sem bírták venni. Tudni kellett szúrni is, vinni is, föladni is a kazalra! Amikor már magas volt a kazal, akkor létrát támasztottak mellé, arra felállt egy markos férfi. Annak adták át a villát és ő továbbította. A villát úgy kellett tartani, hogy az ágai arrafelé álljanak, akinek adja a szalmát. így az könnyen lekapja róla és továbbítja. Ha figyelmetlen a villaadó és magafelé áll a villa ága, nem tudják elvenni tőle. Kínlódnak vele, feltartja a többit, még hiába az erőkifejtés is, visszahull a fele, még egyszer kell felemelni. Minden munka megkívánja az ütem pontos betartását. Én nem voltam erős soha, de nem voltam ügyetlen sem. Nem dicsek vésként mondom, de nékem megmutatta édesapám minden szerszám használati módját. Nagy villa szalmát is lehetett szúrni, csak azt fel is kellett emelni! De az emelést is meg lehetett úgy oldani, hogy a földre állítja a villa ínyelét, odateszi a lábát az ember, így fele erővel felállítja a villa szalmát, vagy takarmányt. Utána alábújna felnyújtja, ahová kell. Nem is titok, akkora törések voltak a kezeinken ősszel, mint egy hangyazsombék. 198