Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

Nyomtatás alá előbb hazahordták a gabonát. A rozsot szárába kötötték. Egy markú kévéhez nem is csavartak kötelet, csak egy maroknyi kalászt szalmájával együtt — letették a földre és abba belekötötték. A tiszta búzának megcsavarták a kötelet saját szárából. A kalásznál megcsavarták, kétfelé vették a csomót, kalászát alátekerték és készen is volt a kötél. Ebbe a kötélbe két marokkal tettek búzát. Az ő idejükben még farral ment a marokszedő, hogy ne lépje le az álló búzát. A búzát életnek nevezték, vagy szemes jószágnak, de szemes jószág alatt árpát, kukoricát, zabot is értettek. Szegény édesanyám mesélte, de sokat kellett neki is dolgozni. ..Aratás alatt apád bírta vágni, nekem kellett felszedni, bekötni és a pántlikát (a szalmakötelet) is csinálni. Ha lemaradtam és apád kiért a renddel, akkor letette a kaszáját és csinált gyorsan pántlikát, beleraktam, addig segített bekötni. Én mint menyecske, nem mertem lemaradni, pedig a víz szakadt rólam. A harmincfokos hőségben majd elájultunk: de az aratásra ez kellett, mert így ért be a gabona. Száraz, napos, meleg idő kellett. Akkortájt senki sem kérte az esőt." Aratáskor kopottas ruhába öltöztek. Az izzadság, por, piszok tönkretette a ruhát. Kevesebb szoknyát vettek fel az asszonyok, csak egyet-kettőt a pendelyen kívül, fölülre inget. Az aratás két-három hétig tartott a nagyobb gazdáknál. Aki egy hét alatt befejezte, annak kevesebb volt, de általában nagy családdal rendelkezett. Ezért elment a gazdákhoz tovább aratni. Tudom, úgy mondogatták: „— Nem baj, ha meleg van is, menni köll, most az ideje. Karácsonykor nem mehetünk." Az árpát, amikor már nem petrencébe rakták, hanem kévébe kötötték, akkor sem sarlóval kévézték, hanem veregették gereblyével. A veretelés úgy történt, hogy egyik lábát a rend alá tolta a kévekötő. A gereblyével szedte az árpát, közben a lábával tartotta is. Mikor összegyűlt egy kévére való, ráhelyezte a kötélre és összekötötte, így nem kellett annyit hajolni, mint a sarlóval való kévézésnél, és a rövid szárú árpa minden szálát összeszedte, nem hullott szét semmi. Árpának a kötelet zsúpból készítették. Előző esztendőben kézi cséppel verték ki a rozsot, és annak a szárát elkészítették zsúpnak. Abból csavartak kötelet, amibe felkötötték az árpát. Ezt akkor kezdték csinálni, amikor bejött a divatba a járgány, vagy a gép. Azelőtt nyomtatás alá megfelelt a felgyújtott petrence is. Nyomtatás előtt be kellett ágyazni. Ezt az ágyazást a földre terí- Nyomtatás tett kévék jelentették. A mennyiség az ágyazáshoz attól függött, hogy milyen gabonát nyomtattak (legtöbb a búza, majd árpa és zab) és milyen volt a szérű terjedelme. Ha széles, nagy telken volt a ház, akkor a szérűje is nagy volt, ahová beágyazhatott a gazda. Lovakat állítottak bele, azokat valakinek hajtani kellett. Térdig jártak szegény lovak — körbe-körbe a szalmába. Amikor megtörődött a szalma, akkor már kényelmesebb volt nékik benne járni. Aki hajtotta, az középen állt és onnan irányította őket. Ha szelídek voltak a lovak, gyerek is elhajtotta; a nagyobbacska gyerekeket az ilyenre fel is használták. Kellett figyelni azt is, hogyha a ló belepiszkított az ágyazatba, lapáttal azonnal le kellett takarítani. Ha már megtörődött a kalász az egész ágyazásban, a lovakat levezették és megfordították a másik 191