Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

Akire kijött az utolsó szótag, az volt a béka. Beállt az árok közepére, mi pedig az árokparton kiabáltunk és rohantunk körösztül az árkon. A békának az volt a feladata, hogy valakit elfogjon. Az őt felváltotta, ő lett a béka, ő maradt benn az árokban. Ollócskázás Húsvét után ollócskázni is sokat szoktunk. Ezt fa mellett lehetett játszani, de egy fával kevesebbnek kellett lenni, mint amennyi gyerek volt. összebújtunk egy körbe, meghajoltunk mindannyian és mondtuk : Keverem a kását, Sütöm a pogácsát, Kinek jut fa? Ekkor mindenki egy fához szaladt. Akinek nem jutott, az járt ollót kérni. Míg az ollókérő „házalt" (ment fától fáig) addig lehetett fát cserélni. Ha ezt észrevette az ollókérő, ő is rohanhatott fát foglalni. Mindig az kérte az ollót, akinek fája nem volt. Ollót kérek ! — Szomszédban van, Ollót kérek! — Szomszédban van. Élvezetes volt, ha a távolabbi fánál állóval cseréltünk, mert akkor volt kavarodás, ide-oda futkostunk, míg helyre kavarodtunk. Ha valaki elesett, megütte magát, akkor a többi így kiabált: Bib máj, ökör máj, Ha összeforr majd nem fáj ! Hátbavágócska Még van egy érdekes labdajáték, amikor egymás hátához vertük a labdát : Ez a hátbaverőcske vagy hátbavágócska.. Egy előre Két kettőre Három hatra Hat kilencre Üsd ki tízre Tizenegyre és még egyre Tejfő, nyald fő, Szaladóra, puffantóra, Puffants egyet a hátára, Hadd menjen a másvilágra, puff! Ezalatt egymásnak dobáltuk a labdát, s a végén valakinek a hátához dobtuk. így hátbavágócskáztunk : kört álltunk, az állt a kör közepén, akit soha nem ért a labda. Az pedig kint állt, akit sokszor hátbavertünk, és ő most visszaadhatta: 168