Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

A nővére az összes aranyát a húgára rakta, neki nem kellett, de különben is a húga nagyon szerette még életében. így el is temették őt. Látta a temetőőr, hogy mennyi arany kerül a földbe. Éjszaka ő is kiásta a sírt, felnyitotta a koporsót. Ő is ugyanúgy járt el, mint az előző esetnél: létrázott és így jutott a koporsóhoz. Feltörte. Ahogy szedegette le az aranyakat, a halott levegőt kapott, a föld kivonta az áramot belőle. A sok forgatás közepette jajdult a halott és sóhajtott. Megijedt a sírásó, ö is elmenekült, otthagyta a nyitott sírt a létrával. Kijött a halott és hazament. Kérte a nővérét, hogy engedje be, de az nem ismerte fel a hangját, a nagynénikéjének vélte az álmából ébredve. Amikor kérdezte, hogy ki az, aki zörög, — az visszaszólt, hogy: — én, Erzsi. Szegény az Erzsi nevű nagynénjére gondolt, mert hiszen a testvérét eltemette. Amikor kinyílt az ajtó, meglátta, hogy a húga áll ott. Ijedtében összeesett, és meg is ihalt. Szegény húga elrohant éjjel az orvoshoz, akivel ő igen jóban volt, jól ismerték egymást. Felkeltette az orvost, hogy jöjjön a nővéréhez. Az is összeesett, de nem halt meg, hanem a mentő elvitte. Amikor felgyógyult, ott álltak a bíróság előtt: ő, mint gondatlan orvos, és a halottfosztogató temetőőr. Érdekesebbnek tartom azt a hiedelmet, amelyet a halottlátóktól vesznek át az emberek. Én még nem jártam ilyen személyeknél, de nem is foglalkozom se ellenvetésekkel, se elismerésekkel. Szeretem meghallgatni az emberek véleményét, de vitatkozni nem tartom érdemesnek. Egy alkalommal — a Néprajzi Múzeum munkatársa — Diószegi Vilmos tanár úr gyűjtőúton járt nálunk, illetve a falunkban. De ezalatt az idő alatt nálunk lakott egy héten át. Esténként mindig az eltöltött nap érdekességéről beszélgettünk, ö éppen ilyesmikről érdeklődött és gyűjtött, mivel ő nagy szakembere volt a hiedelemgyűjtésnek. Külföldön is járt olyan egyénekhez, akik halottlátással foglalkoztak. Erről sokat mesélt a tanár úr nekem, és egyszer megkérdeztem tőle, hogy hiszi-e ő — mint szakember — a halottidézést. Válaszolt, hogy: „nem, de semmi ilyesmit a szakmámra való tekintettel kételkedve nem veszek. Ha az illető elmeséli az ő tudományát, én elfogadva jegyzem." Elmondott egy történetet. Egyszer készült egy halottlátó asszonyhoz. Eger környékén lakott. Én nem emlékszem a falu nevére már. De valami családi probléma miatt nem tudott elmenni, ö nem tudatta azzal az asszonnyal, hogy fel fogja keresni, 'hanem, mint aki a halottjáról szeretett volna tudni, úgy akart indulni. Hogy elmaradt akkor, utána egy hónapra kereste fel őt. „Ahogy megérkeztem — meséli a tanár úr — nagy meglepetésemre kedvesen fogadott, és azzal kezdte a szavait, hogy a múltkor miért nem tetszett eljönni? Csodálkozva kérdezem őt: a múltkort miből gondolja? — mosolygott kedvesen, és tudatta velem dátum szerint azt a napot, amikor nem tudtam elmenni." — Az egész család hallotta ezt az elbeszélést a tanár úrtól. — „Esküszöm, zavarba jöttem — mondta —, mindenre gondoltam; de mint férfi, udvariasan elfogadtam tőle, bármit mondott, hiszen ez volt az utam célja. Kedves, helyes, értelmes fiatalasszony volt — folytatta beszédét —, én követeltem tőle, mondja meg, hogy ki volt