Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)

Szentendreiek - Gergely Attila–Gergely Attiláné: Kiállításlátogatás és művészetfeldolgozás a szentendrei gyűjteményekben (művészetszociológiai felmérés)

6, Művészetszociológiai és művelődéspolitikai következtetések Nyilvánvaló, hogy vannak kérdések, amelyekre vonatkozóan az áttekintett eredményekből csak meglehetősen korlátozott érvénnyel vonhatók le következtetések: egyrészt számos ponton a jelien vizsgálat adta lehetőségek is kiaknázatlanok, másrészt a közművelődési rendszer téridőbeli dinamikájáról csalk egy térben és időben átfogóbb, több évre és intézményre kiterjedő információs rendiszer adhat általánosabb érvényű képet. Ezek a követelmények egyben a kutatás további irányára vonatkozóan is meghatározott féladatokat támasztanak. Vannak ugyanakkor olyan kérdések, amelyekre az ismertetett összefüggések alapján is nagy biztonsággal válasz adható, s ezeket a válaszokat valószínűleg a további, egész intézményi szektorok működésének idősoros indikátorrendszerére alapozó elemzések sem fogják megkérdőjelezni. Az egyik ilyen következtetés a sajátosan esztétikai és az álltalános társadalmi gyakorlat kölesönviszonyára vonatkozik. Erről a kölcsönviszonyról két egyoldalú előítélet tartja magát. Az egyik egy irracionalista esztétika tétele: a műalkotáshoz fűződő viszony, az egész művészeti folyamat korlátlan „belső autonómiája" kizár mindenféle „külső", társadalmi meghatározottságot, a „szép" és a „szépérzés" „örök," „belső" „jelenségei" a „szubjektivitás" „szféráj'ának" kizárólagosságai... A másik vélekedés sem kevésbé ismerős: az esztétikum, voltaképpen „nem létezik" ... Az egész vizsgálat talán legszembetűnőbb fejleményét abban láthatjuk, ahogyan egyfelől a „sajátosan esztétikai aspektusok" helyét fokozatosan teljes általános társadalmi összefüggések foglalták el, másfelől a társadalmi gyakorlat általános viszonyai visszanyerték esztétikai dimenziójukat. A kutatás egyértelmű lelete, hogy az „esztétikum" valóban nem létezik. Ez látszólag nagyon hasonlít a fentiekben felidézett vélekedéshez, valójában azonban iszöges ellentéte annak: nem az esztétikum, hanem az „esztétikum" létét tagadja, nem az eleven társadalmi gyakorlat sajátos, esztétikai összetevőjét, hanem az esztétikum egy metafizikus, halott elképzelését. Az esztéticizmus irracionalizmusára csattanósabb cáfolat nehezen képzelhető el, mint amit kutatásunk eredményei szolgáltattak: „a műalkotáshoz fűződő befogadói viszony" beható tanulmányozásának eredményeként a mai magyar társadalom modernizációs lejtőjének képét kaptuk. „Művészeitszociológiai" kutatást indítottunk, s a munka menetében a tárgy fokozatosan „átalakult": a művészeti-esztétikai változók hovatovább a (társadalmi rendszer szerkezeti jellemzőivé, a „művészetszociológiai adatok" az átfogó társadalmi működés általános szociológiai indikátoraivá „váltak". Visszatekintve nem túlzás azt állítani, hogy — viszonylag nagyon egyszerű és kevéssé költséges módon — nem másról, mint a mai magyar társadalom fejlődési mezőnyének tagolódásáról kaptunk képet — miközben a szokványos „művészetszociológiai" problematika úgyszólván elenyészett, s egyben az esztétikum igazolhatóbb koncepciójának adott helyet. Az esztétikumot ebben a felfogásban nemcsak — és elsőisorban nem is — egy elkülönült intézményi szféra, hanem a társadalmi .gyakorlat egészének meghatározott olvasata képviseli. Döntő módon nem a „művészeti intézményrendszer" az, ami a gyakorlat átfogó esztétikai minőségét, hanem a teljes társadalmi rendszer esztétikai háztartása az, ami az elkülönült-szakosodott intézményrendszer működésmódját, szerepét és befolyását is ténylegesen kiutalja. A művészetszociológiai kutatás logikájára nézve ez elsődlegesen, azt jelenti, hogy — ha nem akar „művészetszociológiává" degradálódni — középpontjába 205