Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)

Gödöllőiek - Jurecskó László: K. Lippich Elek – a hivatalos művészetpolitika irányítója – és a gödöllőiek

tatni, a gyárba akarja bevinni a művészetet, hogy megfelelő iparművészeti alkotások jöhessenek létre. Elképzelésében — merész következtetéssel — már a későbbi ipari formatervezés gondolatának csíráit fedezhetjük fel. Természetesen másként valósította meg Lippich is ezt az, elméletet a gyakorlatban, hiszen ő is a kézműipari műhelyek létrehozását támogatta — gondoljunk a gödöllői szőnyegszövő telepre, vagy a halasi csiipkekészítő műhely kialakításában vállalt szerepére. Lippichnek a művészet jelentőségéről vallott felfogásából következik, hogy azt a társadalom minden rétegére szeretné kiterjeszteni. Ehhez az alapot az oktatás teremtheti meg. Elmélete szerint a rajzoktatás tulajdonképpen az egész magyar társadalmi haladás kulcsproblémája.

28 Ugyanis a magyar művészet jövője tőle függ. A rajzoktatási koncepciójánál — hasonlóan Eötvöshöz — Lippich is az alulról való építkezés híve. Elmélete szerint a gyermek legelső vele született természetes ösztönei között van a rajzolási is, de ezt az akkori iskola módszereivel kiirtja a gyermekekből — vallja a reformpedagógia elméletét magáévá tevő osztálytanácsos. Kötelező rajzoktatást követel a népiskolában és a középiskolában is. Különösen az utóbbiban rossz a helyzet, mivel az alsó osztályokban csak geometriai rajz van, ami nem egyenlő a művészi rajzzal, a felső osztályokban pedig a rajzot csak választhatják a diákok — görögpótló —, de akkor kiteszik magukat a latin—görög szakos tanárok bosszújának. Nehezményezi, hogy a rajznak és a rajztanárnak nincs tekintélye az iskolában. Lippich e területen is konkrét javaslattal áll elő. Javasolja, hogy 8—10 kerületre osszák az országot, és a kerületek élére egy-egy művészt állítsanak, aki tapasztalataival, javaslataival segíti a rajztanárokat, és akik segítenek egy általános, érvényű rajztanítási módszer kidolgozásában. Az angol példára hivatkozva javasolja, hogy a tanárok a diákjaik legjobb rajzait küldjék fel a minisztériumba, azokból kiállítást szervezzenek és a legjobb eredményt elért gyerekek rajztanárait díjazásban részesítették.

29 Lippich javaslatai között találunk megint pozitív, előremutató tendenciákat, különösen a gyermekek ösztöneit jobban figyelembe vevő oktatás felvetése haladó tartalmú, valamint a művészek bevonásának gondolata az oktatási rendszerbe. Javaslatai többsége azonban csak papíron maradt, maga sem tudott kidolgozni megfelelő, a témára vonatkozó általános koncepciót. Mindenesetre az a tény, hogy az állam egy hivatalnoka veti fel ezt a problémát, nagy jelentőséget ad neki. A kérdés egyébként foglalkoztatta a művészeti életet is, a század első két évtizedében több vitát rendeztek erről. Ezek az elemek, valamint az állam szerepének hangsúlyozása alkotják Lippich művészetpolitikai koncepciójának fő vázát. Lippich kifejtésükkör mindig szem előtt tartja és hangsúlyozza szerepüket a társadalmi előrehaladás szempontjából, őket általában a nemzeti eszme szolgálatába állítja, viszont távol áll tőle a korabeli viszonyok túlzott idealizálása, sőt nemegyszer bátran ostorozza a magyar állapotokat, emberi tulajdonságokat, legtöbbször ezzel is elmélete jogosultságára hívja fel a figyelmet, igazságát akarja bizonyítani. Legélesebben a „Nemzeti eszme" című kézirata fejezi ki ezt a be nem hódolást.

30 A koalíció uralomra jutásakor írta ezt Lippich, amikor a sovinizmusnak a hullámai legmagasabbra csaptak. Kifejti az akkori miniszternek — gróf Apponyi Albertnek —, hogy „A magyar nemzeti eszme a mai mivoltában csak ige, szép ige, nagy ige, de belső tartalom nélkül szűkölködő mindaddig, amíg kultusza csak a szó, nem pedig a munka, nem a gazdagság és nem a hatalom." Ezek a szavak nagyon merészen csengenek a korabeli viszonyok között, azonban ezt a levelet