Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)

Szentendreiek - Hegyi Lóránd: Gondolatok Bartók zenéjének és Korniss festészetének szellemi kapcsolatáról

zeti művészet számára. Azonban a nemzeti művészet gazdagabb és összetettebb, mint a paraszti kultúra; a nemzeti kultúra a nemzeti történelem, számos eltérő kultúrájú nép, nemzetiség, vallás, nyelv sajátos, az évszázados közös múlt által kiformált együttese, amelynek a különböző nemzetiségű folklórközösségek kultúrái éppúgy részei, mint a városi kultúra, melynek nyugat-európai kapcsolatai vannak. Maga Bartók „A népzene hatása a mai műzenére" című, 1920-as tanulmányában így határozza meg a népzenét: „A «-népzene-« általánosságban meglehetősen tág fogalom s szeretném a következő meghatározás-kísérlettel megszűkíteni : a népzene a népesség egy, a városi kultúrától legkevésbé befolyásolt rétegének zenéje. Térbeli és időbeli kiterjedése kisebb vagy nagyobb, s a zenei ösztön spontán kielégítőjeként él vagy élt bármikoris. — E meghatározás szerint a népzene hordozója és továbbítója a parasztosztály, mert ezt befolyásolta a városi kultúra a legkevésbé. Ez a befolyásolatlanság a parasztságnál addig tart, amíg maga állítja elő — hagyományos formák szerint — mindazt, ami testi és szellemi életéhez szükséges. Ez az ősállapot ma már természetesen csak ősi népeknél fordul elő." A nemzeti kultúra tehát, elsősorban KözépKelet-Európában, még egy bizonyos mértékig élő, ha nem is érintetlen népzenével rendelkezett a század legelején, ez azonban fokozatosan felhígult és asszimilálta a városi-ipari civilizáció jelenségeit. A népművészet azonban olyan mélyebb, rejtettebb értékeket tartalmaz, melyek alkalmasak arra, hogy éppen a megújulni vágyó modern — ha tetszik: „városi" — művészet tartalmainak kifejezését tegyék lehetővé. Ezért fordultak a húszas években induló fiatal avantgárdé festők hamarosan a népművészet és a provinciális művészet felé, mert úgy látták, hogy újító törekvéseikben éppen a legősibb, legkevésbé „elhasznált" és legkevésbé túlformált motívumok felhasználása segítheti őket. Ez az érdeklődés nemcsak a magyar folklór felé, hanem a közép-kelet-európai népművészet egésze felé irányult. „ ... a művészek egy töredéknyi csoportja a népművészet felé fordult, hogy az új körülményeknek megfelelő európai eseményekhez hagyományokkal rendelkező környezeti (nem feltétlenül hazai) alapokat találjon. Nagy pozitívuma ennek a törekvésnek, hogy ellentétben az ún. nemzeti mozgalmakkal, semmiféle nacionalista tendenciát nem tartalmaz, s éppen ezért az érdeklődés irányára sokszor közömbös a népi művészet nemzetisége" — írja Ungváry Rudolf Korniss törekvéseiről. 1927-ben ment először népművészeti gyűjtőútra Korniss Hegedűs Bélával, a Sümeg melletti Csabrendekre. 1930 nyarán a Duna mentén kirándult Vas Istvánnal, Zelk Zoltánnal, s ekkor fedezte fel magának Szentendrét, Szigetmonostort és a pilisi falvakat. Már az első élmények világossá tették Korniss számára a közép-kelet-európai történelmi valóság egyik sajátosságát, a nemzetiségek, vallások, kultúrák egymás mellett élését és keveredését. Szentendre szerb, sváb, szlovák és magyar keverék kisvárosi folklórja ugyanakkor azt is megmutatta Kornissnak, hogy a provinciális művészet motívumvilága csupán képi kifejezés világának anyagát nyújthatja, képeinek intellektuális felépítése, a motívumok művészi átalakítása azonban a modern nyugatr-európai művészet tanulságai alapján mehet végbe. Korniss továbbra is megtartotta és továbbépítette korai éveinek konstruktív plasztikai világát, s ezt konkretizálta a népi és provinciális művészet motívumaival. Korniss szentendrei „mikrokozmoszkompozíciói" — melyek közül néhányat bemutat a mostani kiállítás — az úgynevezett konstruktív-szürrealizmus módszerén alapulnak. Ezt a módszert Korniss Traunerrel és Képessel együtt alakította ki 1927—1928 körül, akkor még az orosz konstruktivizmus hatása alatt. Lényege az, hogy a konstruktív, archi-