Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)
Gödöllőiek - Besics Beatrix: Az eredetmonda feldolgozásai Székely Bertalannál és a „Gödöllői iskolában”
sziósnak. A vajdahunyadi kartonok elkészítésénél teljesen egyéni úton jár, s a formai-stiláris újdonságok a kitűzött eszmei cél, gondolati tartalom festészeti megvalósításához megtalált legillőbb, legkifejezőbb módot, eszközt jelentik. Hogy az elemzők mennyire nem tudtak megküzdeni a kartonok stiláris vonásainak meghatározásával, jól illusztrálja az a módszer, melyet csaknem mindegyikük alkalmazott. Kiemelték a negyedik színes kartonhoz készült temperavázlatok közül azt, amelyik a „vázlatosabb", „impresszionisztikusább", s ennek elemzése által próbálták bebizonyítani, hogy az impresszionizmus alkotási módszere hogyan jelentkezik Székelynél. A választás annál inkább félrevezető, mivel éppen a negyedik kép az, melynek kompozíciója egyike a legsikerültebbeknek. S az állításokat igazolni látszik a vázlat: a fák lombjai egymásra festett apró foltokból állnak össze, megcsillannak a patak vizében; a lovasok köpenye itt valóban lobog a szélben, a redőkre hol rávilágít a nap, hol pedig eltűnnek az árnyékban. Vagyis az egész vázlat friss, üde, rögtön színfoltokban festett, „impresszionisztikus" alkotás benyomását kelti. Az „impresszionisztikus" azonban itt valami hasonlót jelent, mint az úgynevezett szadai tájképek csoportjánál, melyek tulajdonképpen szintén „csak" vázlatok, gyakran aláfestés nélkül, azonnal vászonra vitt kis rögtönzések. Ezeket ő maga nem tartotta kész képeknek, inkább technikai-módszertani kísérleteknek tekintette őket. Ilyet mindenkinek kell tudni csinálni — mondta róluk, és valóban ezek csak alapok voltak egy-egy kompozíció továbbgondolásához. Az impresszionizmust és annak esztétikáját (bár bizonyos technikai-színelméleti újításait tudatosan használta) sohasem vallotta magáénak, mondhatni „lenézte". Számára nem volt elég a pillanatnyi látszat ábrázolása, a valóságot kereste mögötte, annak lényeges vonásait kívánta megörökíteni. 29 A vajdahunyadi falképek esetében ez a megörökítendő valóság azonban képzelt, föltételezett. A nemzeti múlt, mitológia, őstörténet rekonstruálása által a nemzeti művészet, festészet létrehozása ily módon kivihetetlen feladat volt. Székely helyzete nehéz volt kétségtelenül, hiszen (akár Arany) ő sem támaszkodhatott — és nem is akart támaszkodni — előzményekre, mivel azok nem léteztek, legalábbis olyanok nem, amiket ő annak tarthatott volna. Ennek eredménye az volt, hogy a kitűzött gondolati, eszmei cél művekben való megvalósítása, kifejezése — bármennyire is újszerű volt és minden szempontból magas színvonalú — mégiscsak művészileg végigjárhatatlan utat jelentett. S ezen valószínűleg a kartonok "kivitelezése sem változtatott volna lényegesen. Székelynek egy másik terve is foglalkozik az eredetmonda ábrázolásával, s ez a vajdahunyadi sorozat után nem sokkal keletkezett. A Halászbástya falképvázlatai nemcsak önmagukban érdekesek, hanem építészeti-szobrászati öszszefüggésükben is, mely az együttes értelmét adja meg. Olyan törekvés jelentkezik ebben az építész (Schulek Frigyes), szobrász (Stróbl Alajos) és festő (Székely Bertalan) közös munkájaként tervezett komplexumban, mely nem idegen a gödöllőiek íkésőbbi célkitűzéseitől, amennyiben egy központi eszmének alárendelve szeretett volna létrehozni „Gesamtkunstwerk" jellegű műalkotáscsoportot. „ ... a magyar eszmevilágnak maradandó várat emelünik" — írja Schulek Frigyes 1894-ben megjelent „A budavári főegyház környékének rendezése és Szt. István emlékének kérdése" című, saját részletes tervrajzaival illusztrált írása befejezéséül. 30 Schulek ebben főművét, az 1894-ben megtervezett, 1903-ban elkészült Halászbástyát három fő alkotórészre osztja: „az Albrecht útra levezető nagy szabad lépcső, a bástyafokokat szegélyező falakon végighúzódó fedett 59
