Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből II. (Studia Comitatensia 8. Szentendre, 1979)

G. Sin Edit: Szentendre a XIX–XX. század fordulóján

sal válaszoltak a magyar nyelvű prédikációra. Az iskolákban is megindult az erőszakos magyarosítás. Szentendrén a magyarosító akciót nemcsak lefelé, hanem felfelé is érvényesítették: elmarasztalták a Gotterhaltét éneklő szentendrei urat is „...ízléstelen, magyar-sértő osztrák himnuszával, .. . melyet mi magyarok gyűlölünk, utálunk" — olvashatjuk a Szent-Endre és Vidéke Hírlapja 1903. szeptember 27-i számában. 1900-tól kezdve több ízben felvetődött a képviselő-testületi üléseken, hogy meg kellene szüntetni Szentendrén a több nyelvű dobolást. Az 1904. augusztus 17-i közgyűlésen azonban egyhangúlag elutasította ezt a javaslatot a részben szerbekből álló testület arra hivatkozva, hogy a városi adófizetők többsége még igényli a szerb és német hirdetést. ,, . .. ismerve a város lakosságának hazafias érzületét, a magyar állameszme érdekét nem sértheti" a több nyelvű dobolás. Az 1907. december 31-i közgyűlésen ismét elhangzott ez a javaslat, de még dr. Weresmarthy Miklós is leszavazta, aki pedig 1919-ben a reakciós „nemzeti színű platform" szentendrei vezéralakja lesz. Szerinte néhány évig még szükséges a több nyelvű hirdetés, ,,... míg az idősebb és magyar nyelvet nem értő városi lakosok ki nem halnak". Az 1910-ben kiadott Borovszky-féle monográfia úgy tünteti fel, hogy Szentendrén a lehető legbékésebben élnek egymás mellett a különböző nemzetiségiek. Ezt olvashatjuk az izbégi szerb templomról: „A szerb pünkösd napján tartott búcsún köréje sereglik a vidék szerb fiatalsága s ilyenkor lehet látni a hazai szerbek ma már ritkuló nemzeti viseletét, táncát, szórakozását s hallani fülbemászó dallamos népénekét." A Szentendre 1912. január 21-i száma örömmel tudósít a szerb—magyar ellentét csökkenéséről: „A Jávor egylet estélyt tartott, melyre vendégül néhány nem szerbet is meghívott. A Jávor egylet, mely eddig a köztudatban mint valami hazaellenes összeesküvő szerb szövetség szerepelt, rossz hírét fényesen megcáfolta ... A magyar legények vígan járták a szerbekkel a kólót, és lelkesen táncolták a szerb leányok, menyecskék a csárdást. Szép est volt, kezdete annak a társadalmi összeforrasztó munkának, mely most városunkban megindult és amelyet ebben az irányban folytatni kell mindenkinek, ki az egyetértő és közös munkában látja a város jövőjének legbiztosabb zálogát." Egy héttel később, a január 28-i számban viszont már arról olvashatunk, hogy a képviselő-testület tagjait teljesen megfertőzte a felekezeti-nemzetiségi alapon álló pártoskodás, pedig „ ... az, hogy gáz legyen-e a világítás, avagy villany, nem katolikus vagy görögkeleti szempontból döntendő el és a vízvezeték bevezetésének szükségességét se aszerint bírálja el a képviselőtestületi tag, vajon szerb vagy magyar párti-e az illető ajánlattevő". A lap következő, február 4-i száma gúny tárgyává teszi a szerb—magyar villongást. A Kósza-hír rovatban olvashatjuk, hogy a magyarpártiak javaslata szerint úgy kell kipróbálni az új (nem létező) Duna-hidat, hogy „ ... az összes szentendrei szerbet állítsák a hídra. Ha a híd erre nem szakad le, akkor jó; de ha leszakad, — akkor még jobb!". Egy hét múlva, a február 11-i számban a tréfa helyett komor hangvétellel találkozunk: a lap hírt ad arról, hogy a magyarok egy társas vacsorát rendeztek Szentendrén, amelyről teljesen kirekesztették a szerbeket és zsidókat. Tehát már nemcsak politikai, hanem társasági téren is hátrányos, csaknem megbélyegzett helyzetbe kerültek a nemzetiségiek a városban. Ez az állapot a későbbi 54