Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből I. (Studia Comitatensia 7. Szentendre, 1979)

Fegyó János: A ráckevei „Paraszt céh”

tassai. A XIX. század második felében a falusi közösség számára ennél sokkal inkább gyakorlati igény volt a temetkezési feladat ellátása, a temetési önsegélyezés megszervezése.

11 Társaság, 1893-ban Földmívelő Társaság, 1913-ban Földmívelő Polgári Társaság, a köztudatban pedig mindvégig Paraszt Céh, gyakorlatilag templomi és temetkezési feladatokat lát el, hiszen a nevelés, az „ájtatos könyvek megszerzése és annak társaságban való olvasása" csak az alapítólevélben szerepelt, gyakorlati megvalósítására nem került sor, amit fényesen bizonyít a céh alapítás után több mint negyed századdal később, 1884-ben felvett leltára: „4 kötény, 1 olvasni való könyv, 1 halotti zászló — hozzá 2 szalag és 1 szalag, 1 boroskancsó, 1 lénia". Tagadhatatlan, hogy a templomi szolgálat külsőségei vonzó tényezőt jelentettek, főleg a lakosság azon rétegei számára, kik a baldachin viteléig nem juthattak el, hiszen ez a feladat a módosabb gazdákat illette, s így kénytelenek voltak megelégedni a gyertyatartással. A XIX. század második felében a falusi közösség számára ennél sokkal inkább gyakorlati igény volt a temetkezési feladat ellátása, a temetési önsegélyezés megszervezése.

11 Ha figyelembe vesszük, hogy a XVIII—

XIX. század fordulóján a község módosabb gazdatársadalma a református felekezethez tartozott, hogy a katolikus egyház hívei elsősorban az „alszögi" szegényebb lakosságból kerültek ki — mely elkülönülés a legutóbbi időkig is élő valóság volt —, érthetőbbé válik a „Tőkeásó céh" elnevezés, valamint az a tény is, hogy a parasztcéh a XIX. század második felében — bár az alapítólevélben erről nincs említés — önsegélyező kölcsönügyleteket is bonyolított. Űgy érzem, nem járunk messze az igazságtól, ha — a feladatokat nem rangsorolva — ennek a tevékenységnek is döntő, s az adott időszakban, az 1860—80 közötti években talán legdöntőbb fontosságot tulajdonítunk. Ne feledjük, hogy a jobbágyfelszabadítás gyakorlati lebonyolításának éveiben vagyunk, amikor az úrbéres földeken felül birtokolt területeket önerőből kellett megváltani. A ráckevei zsellérségnek is kölcsönre lett volna szüksége, de a hitelintézeti hálózat hiánya, no meg a hitelképesség fogyatékossága miatt sem számíthatott a zsellérlakosság központi fedezetére. így aztán nem maradt más hátra, mint a saját alapítású társaság kölcsönügylete. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy a példaadó váci Kapás céh is adott kamatra kölcsönt. Bár a jegyzőkönyv a kamatlábat nem jelöli meg, mindössze arról ad számot, hogy az alapítást követő évben „interésekbül el vagyon maradva 53 Ft", a kamatokból való bevétel pedig 93 forintra rúgott, ami összesen 146 Ft kamathozadékot jelentett, ami az általánosan elfogadott 6%-os kamatláb mellett 2433 Ft tőkének felelt meg. Hasonló volt a helyzet Ráckevén is. A pénztárkönyvben külön betétlapon vezették a kölcsönöket. 1863-ban 2861 Ft tőke után számítottak 6%-os kamatot, ami világosan jelzi, hogy a parasztcéh a tagság hiteligényeinek kielégítését is alapvető fontosságúnak tartotta. Feltehetőleg az igényeket nem tudta maradék nélkül kielégíteni, mert a jelzett évben a 2861 Ft tőkét 11 személy vette igénybe 200—500 forintos kölcsönök formájában. A kiegyezés után a kölcsönügyletek száma rohamosan csökkent, bár a kintlevőségek után még az 1890-es években is fizettek kamatot, igaz, hogy ezek a kölcsönök 20—40 forintos nagyságrendben mozogtak. Űgy gondolom, nem járunk messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk azt a kijelentést, hogy a parasztcéh egyik alapvető funkcióját az 1860—70-es évek278