Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből I. (Studia Comitatensia 7. Szentendre, 1979)
Novák László: Nagykőrös mezőváros önrendelkezése (az 1747. és 1817. évi statútumok)
tulajdonába kerüljön a pusztarész, amit ezek után továbbra is zavartalanul használhatott. Tulajdonképpen Tetétlen felét is körösi nemesek birtokolták, tehát bizonyos mértékig az is Kőröshöz tartozott, annál is inkább, mert akkor még azok a nemesek is támogatták a várost önállósága oltalmazásában. 17 Nagykőrös mezővárosa — bár erős önkormányzattal rendelkezett — nem lévén nemes jogállású, kiváltságos helység, szerzeményei is veszélybe kerültek. Mint nemtelen jogú mezővárosi közösség, nem tarthatott tulajdonában nemesi birtokot, még ha törvényesen megvásárolta is korábban. A Neoaquistica Comissio birtokigazolása Pótharaszt és Besnyőpuszták elvesztését helyezte kilátásba a tanács számára, amit az ügyes politikával — s természetesen igen sok „diseretio pénz" révén — igyekezett elhárítani. A városban lakó — s többségükben a tanácsban is helyet foglaló — körösi nemes családok (pl. a Beretvás, a Csete) segítségével megtartotta Nagykőrös Pótharasztot úgy, hogy a nemesek formailag a város pénzén nevükre megvásárolták a birtokot, amit azonban gyakorlatilag továbbra is a város birtokolt. A másik örökös puszta, Besnyő megvédése már nem járt sikerrel, elesett annak birtokától a város. 18 A körösi birtok jog törvényes igazolása után a külső földesurak az őket illető birtokrész nagyságának kimutatásán fáradoztak. Nagy veszélybe került ekkor Kőrös mezővárosa: ugyanis, ha sikerrel jár a földesurak törekvése, akkor elveszti önállóságát, megszűnik a társadalmi és gazdasági egysége, azaz a különböző földesurak fennhatósága alá kerülve szétforgácsolódik, s a szabad mezővárosi paraszttársadalom jobbágysorba süllyed. Ez a város ellen irányuló támadás azonban nem érhetett el gyorsan sikereket. Egyrészt azért, mert a földesurak birtokai továbbra is megszakítás nélkül a város használatában maradtak, s fizette utánuk a város a bérleti és zálogdíjat, teljesítette a követeléseiket. Legfőképpen azért, mert a várossal szemben álló földesurak egymással is szemben álltak, nem tudtak egységes álláspontra jutni földbirtokaikat illetően. Csak ennek tisztázása után következhetett volna az egyes famíliákat illető birtokrészek elkülönítése a körösi határból. Számukra óriási akadályt jelentett az, hogy még ha többen felsorolták is jobbágyaikat, azaz a fundusokat hellyel-közzel ki tudták mutatni, a jobbágytelek határbeli tartozékait már nem, mert a határ sohasem volt felosztva sessiók szerint, s a földesurak sem tudták kijelölni birtokaik határát. A földbirtokok magános birtoklás szempontjából történő elkülönítésének és kihasításának, a „proportionak" legfőbb szorgalmazója a Keglevich grófi család volt. ök indítottak 1758-ban birtokkihasítási pert („ex usu") a mezőváros ellen, követelve maguknak 346 jobbágytelket Nagykőrösön. A többi földesúri családok is jelentkeztek igényeikkel, s az derült ki, hogy a Keglevichek és a többiek követelését kétszer akkora körösi határból sem tudnák kielégíteni, anynyira túlzott követelésekkel álltak elő. Az „ex usu" kezdeményezett proporcionális per tehát létében fenyegette a várost, ezért a körösi tanács mindent megtett védelme érdekében. Hangoztatva hűséges szolgálataikat, a haza érdekéiben tett áldozataikat — mely súlyos terheket, ha jobbágy sorba kerülnek, teljesíteni már nem lesznek képesek —, Mária Terézia királynőhöz is panasszal fordultak levélben. Alattvalói érdekeit — a nemesekkel szemben — szem előtt tartó uralkodó oltalmába vette a várost, s így született meg az a vármegyei döntés, hogy Nagykőrös mezővárosát eredeti állapotában kell meghagyni, azaz a különböző nemesi családok követelése szerint nem lehet szétdarabolni. 19 A per eredménye az lett, hogy 1761-ben állapították meg az egyes földesurak illetőségeit, mutatták ki Nagykőrösön először a jobbágytelkek számát: 20 175
