Bakay Kornél: Honfoglalás és államalapítás-kori temetők az Ipoly mentén (Studia Comitatensia 6. Szentendre, 1978)

HONFOGLALÁSKORI TEMETŐK AZ IPOLY MENTÉN 167 Az Éry Kinga, Kralovánszky Alán, Szőke Béla, Nemeskéri János és Acsádi György által követett módszert Kralovánszky Alán paleoszociográfiai rekonstrukciónak (paleosociographical reconstruction) nevezte el.

173 „... Arra törekedtünk, hogy a régészeti adatokat embertani vonatkozásaival együtt rögzítsük, illetve fejezzük ki. Hazai régészeti kutatásunk ugyanis éppen az egyik legfontosabb társtudománynak, az embertannak eredményeit nem aknázta ki a lehetőségekhez mérten, holott az embert és a vele kapcsolatos összes jelenséget együttesen kell szemlélnünk és kutatnunk."

174 A paleoszociográfiai rekonstrukció módszertani bizonytalanságai (vagy inkább csak kisebb következetlenségei

175

) nehezítik az összehasonlítást és szükségessé teszik a teljes és végleges nomenklatura létennyire keresték az ötödik sírt, a harmadik sírtól számítva." (Uott 48.) A kenézlői I. temetőről azt írja Jósa András: „lehetséges, hogy nyugat felé még több sírsor van. Az első sírsor és a második között 14 m távolság volt." (Tehát nem 6 m!: JÓSA 1914, 306.) A 18. sírról egyértelműen azt írja Jósa A., hogy 7 nyílcsúcs volt benne, László Gyula ezt kérdésesnek tartja (LÁSZLÓ 1944, 141.) és 5-re módosítja. László Gyula ugyan megírja, hogy a könyvét 1944 elején fejezte be Kolozsvárott, az nem vált ismertté, hogy mi gátolta meg az eredeti anyag gondos és pontos vizsgálatát, miért kellett csak a közleményeik képes tábláira hivatkoznia? A szeged—bojárhalmi sírokról Reizner János ezt írta: ,,. . . a bojárhalmi leletek nem is kutatásnak, rendszeresen vezetett ásatásoknak, hanem a véletlennek köszönik, hogy napfényre kerültek." (REIZNER 1891, 99.) László Gyula pontatlanságait élesen világította meg Fettich Nándor (FETTICH 1947, 284-287.), bár igaztalanul vádolta meg tudatos torzítással. Vö. LÁSZLÓ 1950, 137-138. A felhasznált forrásanyag tehát hiányos, bizonytalan és nem ellenőrzött. A kenézlői M. temető kivételével a neim-meglhatározások kizárólag leletekből visszakövetkeztetés révén történték, és ezt nehéz elégséges alapnak tekinteni. Kezelhető-e „történeti tény"-ként a X. századi nagycsaládi temetkezési rend? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, újólag szóvá kell tennünk a László Gyula által kidolgozott és mindmáig — a hazai kutatók körében - elterjedt kutatási módszert. Ennek a lényege az az - egyébként helyes és valóban követendő — igény, hogy a „száraz, élettelen" adatokat, jelenségeket meg kell magyaráznii, vagy legalább is kísérletet kell tenni a feloldására. László ezt írta

1

: „Honfoglaláskori temetőink elemzésékor kiderült, hoqy a temető az élet (fordított) vetülete." (LÁSZLÓ 1950, 140.) „Das Gräberfeld also im wahrsten Sinne des Wortes das »tote Dorf«" - ismétli 1975-ben. (LÁSZLÓ 1975, 201.) Ha tehát felfedhetjük az egykori élet sokszínűségét, „életre kelthetjük" a< temetőket. Ez a szemlélet szükségszerűen vezetett el a „néprajzi társadalomtörténet" megszületéséhez. Sokszáz évvel későbbi néprajzi adatokat vetítünk vissza> a X—XI. századba és megkísérelünk „mindent megmagyarázni" (MTA II. OK 7(1955)94. - PERÉNYI 1972, 85.). Ma már - megfelelő távlatból visszatekintve — ennek az új szemléletnek a térhódítását egyértelműen pozitívnalk tekintjük. Korábban a régészeti állítások valóban „hipotetikusan megalkotott tipológiai fejlődés sorokon alapultak, amelyekről egyáltalán nem bizonyítható be, hogy valóban pontosan megfelelnek az egykori valóságnak. Ezeken kívül semmi biztos alapjuk nincs." (MTA

II. OK 7 (1955) 102.) László Gyula temetőelemzési módszere később tovább finomult (LÁSZLÓ 1955.), és kétségtelenül iskolát teremtetett. Magáim is tanítványaként nevelkedhettem. László Gyula a saját maga által követett módszerről 1977-ben így vall: „. ..valami új műfaj-félét honosítottam meg a kutatásunkban. Ezt pedig »hangos gondolkodásinak nevezhetném, amikor egy-egy kutató szinte a szabad képzetkapcsolás kötetlenségével mondja el egy-egy kérdéshez fűződő gondolatait, vállalva' természetesen a tévedések lehetőségeit is." „Semimiképpen sem érzem haszontalannak, ha az ember szabadon elmondhatja gondolataiit, amelyek az anyag tüzetes vizsgál a-ta (kiemelés: B. K.) során keletkeztek ..." (LÁSZLÓ 1978, 14-15.) Ez a kutatási magatartás belekerült a nemzetközi tudományos élet anyagaiba is: „Es scheint, da'ss die Reihe von Annahmen, die wir übernommen haben, nicht die einzige, unbestreitbare Lösung darstellt, sondern nur eine unter mehreren Möglichkeiten ist." (LÁSZLÓ 1975, 195.) A „fruchtbare Ungewissheit" nem egyszer kissé pejoratívan visszacseng a külföldi szak-kollégák szájából. Kiindulópontként mindemképpen egyetértünk Lászlóval: „Kutató munkánk megkezdésékor szabadulnunk kell mindentől, ami belénk idegződött, de nem bizonyított!" (LÁSZLÓ 1978, 122.) Hiba lenne a ma és a holnap lehetőségeit számon kérni a tegnaptól, a tudomány azonban szubjektív eredetű méltánylásokra, mint biztos bázisra nem építhet. Hiába ismerjük el — a legnagyobb készséggel és tisztelettel — elődeink áldozatos munkáját, a pontatlanul, rosszul feltárt adat és a reá épített illuzórikus következtetés ettől még nem válik, nem válhatik hitelessé! A népvándorláskorral és a középkorral foglalkozó szakmunkákban — minél elmélyültebbek, annál gyakrabban — találkozunk a pontatl'an alapadatok bírálatával. Sók kutatót mégsem gátol meg az elégtelen alap abban, hogy olyan következtetéseiket vonjon le, amelyeik — nem egyszer — súlyos történeti kérdéseket érintenék. Vö. BARTHA 1978, 184. Különösen veszélyessé válhat az ilyen módszer, ha az erősen szubjektív kutató szépen, szinte magával ragadóan ír, és ezáltal „szinte rákényszeríti az olvasót, hogy az ő felfogásához csatlakozzék." „Annál távolabb leszünk az objektív igazságtól, minél ingatagabb alapra helyezzük következtetéseinket, s minél merészebben kapcsolunk össze lazán vagy éppen sehogy sem összefüggő adatokat. Az erős szubjektivitásnak pedig éppen arra van nagy hajlama, hogy ilyen merész combinatiokat alkosson." (SZENTPÉTERY 1906, 612-613.) Igaz, hogy a „kilúgozott, semleges, szorgalmi szöveg", a szürkébb bizonyosság kérdéseivel foglalkozó szöveg unalomba fulladhat (LÁSZLÓ 1978/a, 249), de végül is választanunk kéli az — általam — spekulatív kombinációs módszernek nevezett irányzat és a bizonyítékokra épített kutatás között. Tény, „hogy sokan még ma is pusztán mesemondót látnak a történésziben, a történetírást azonosnak veszik a szépirodalommal, mindkettőt az eqyéni intuíció, s a fantázia termékének tekintik." (KOVÁCS 1978, 235.)

; de ellent kell állnunk a közönségsiker csábos vonzásának, ha' tudományos munkát írunk. Vitathatatlan, hogy a „hipotézisek viszik előre a kutatást, de mindig különbséget kell tennünk egyrészt a tények és a hipotézisek, másrészt a társadalmi folyamat törvényszerűséaei és az eseménytörténet esetlegességei között." (HECKENAST 1973, 122.). A „hipotézisnek és a következtetésnek össze kell férnie a tényekkel, vagy használhatatlan." (FÜGÉD! 1973, 132.) 173. KRALOVÁNSZKY 1959/b, 17-31. Az irodalomra: KRALOVÁNSZKY 1968, 99-101. 174. ÉRY-iKRALOVÁNSZiKY 1962, 69. 175. Például a tárgycsoportok felosztása más a székesfe-