Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Bády László. Népi gyógyászati emlékek Ipolytölgyesen

gatyaszárán húzták keresztül a frászos gyereket.) A transzplantáció elve érvényesült abban az elgondolásukban is, hogy reumás beteg tartson a háznál tengerimalacot, mert mikor elpusztul, magával viszi a reumát is; vagy abban, hogy akinek kelései vannak, dörzsölje meg pénzzel és dobja el a pénzt. Aki megtalálja, magára veszi a keléseket. „Amelyik lyány el akarja vetetni magát valakivel, vesz egy szálat a hajábul, egyet a hónaljábul, a szempillájábul, a szeméremszőribül és kanálban elégeti, a hamuját összekeveri a havivérivel és borban beadja a leginynek." A havivér jó tyúkszemre vagy szemölcsre is, elmúlik tőle. „Akinek a szemin árpa nőtt, egy kis nyállal készített kovásszal nyomkodja meg és a kovászt vesse oda egy nőstény kutyának." Más testváladékot is fölhasználtak gyógyításra. „A tehénlepény azért jó kelésre, mert sok fű van benne." Kelésre jól bevált az „ides túró" is, mert hamar megérlelte és gyorsabban kijött a sikere (gyökere). Az édes túrót úgy készítették, 'hogy tejbe ecetet öntöttek. — A láb fagyos csomóit, mint sokfelé, vizestetűnek hívják és nagyon jónak találták rá a vizeletet. „Vizestetűs lábam nőstiny disznóvá levizetettem, mikor hajtott a kanász és elmút tőle a viszketés", említette az egyik asszony. Hintőport úgy készítettek, hogy tenyerük közt száraz fűrészport morzsolgattak és utána megszitálták, de ,,ha a kisbaba bőre valahun kiveresedett, szarufát ütögettünk és a kipotyogott szú-porva szórtuk be". — Tapasztalaton alapuló gyógyszerük volt fogfájás ellen a beléndekmag füstje,

14 vagy „teának" főzve belélegezték a gőzét. Elhárítás végett, „hogy ne fájjon a fogunk, karácsonykor mézbe mártott fokhagymát ettünk." A tehenet azért itatták piros almáról, hogy ne legyen beteg és sok tejet adjon. „Ahhoz pedig, hogy ne fejjünk tőle vért, Szent Mihály napja előtt fogott varaeskos béka bőrive kentük be a tőgyit." Orrvérzés ellen árvacsalán porát szippantották; szemgyulladásokra a szőlővessző metszéskor kicsordult levét használták „szemvíznek"; fülfájáskor kőrózsa erjesztett levét csöpögtették be; szúrás ellen háztetőről szedett mohát raktak a mellkasra; köszvényre a cengrádot i(Zinnkraut), magyarán orsófüvet használták. Vérhas ellen pedig „geszkenyét" és a vérontófüvet. A Magyar gyógynövények c. 1948-ban megjelent kétkötetes műben olvasható, hogy „a növényt ősidők óta vérhas ellen, gyógyítására használták". Tudományos neve is onnan ered, hogy gyötrelmekre hatásos: Potentilla tormentilla. (Potens = hatékony, tormentum = kín.) A súlyos betegeken megjelenő valamilyen foltot, kiütést, halálszeplőnek nevezik. A kiütést különben a halál előjelének is vélték olyasféleképpen, hogy a rokonságban valaki meghal, ha a házban kiütéses betegség támadt valakin. (Az is a halál előjele, ha bedől a fal.) Meggyőződéssel állították, hogy a kiütéses beteget jó melegen kell tartani, mert különben rámegy a beleire. Az epilepsziás rohamot, ami attól van, hogy „rossz vér csöppen a szívre", megszünteti, ha olyan ember fogja a beteg hüvelykujját, aki még nem látott rohamot. Náluk tehát nem szűz lánynak kellett a beteg szájába vizelnie. (Ami kockázatos volt, mert ha nem szűnt meg a roham, a lányt megrágalmazták és bántalmazták).

15 Idősebb asszony mondja, hogy csuklás ellen borogatást szokott föltenni, ő különben tud mást is ; egyszer megigézte egyik rokonának a malacait, „de húgyba mártott seprűvé visszakézbül megfrecskóták iket, oztán fölébredtek". Tehát nem volt kifejezetten tudós asszony, csak ahogy mondani szokták, „valamit próbált", mint az a másik, aki bosszúból megfenyegette a szomszéd tyúkjait, de nem sikerült annak se, és estére kilelte a hideg. 514