Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

U. Kerékgyártó Adrien: Részletek egy Ipoly menti magyar falucsoport viseletemlékeiből

Férfiviselet-darabok A férfiak viselete — akárcsak a nőké — a falusi önellátó gazdálkodás idején főleg házivászonból került ki. De megtartották ezt az anyagot még jóval későbben is, főként amelyik háznál fonás-szövést kedvelő asszonynép élt. 1930 táján — emlékezet szerint — az emberek hétköznapon még mindig kendervászon, ünnepen meg pamukos házivászon inget, gatyát viseltek; a 40-es évektől már csak az idősebbek. Űgy véljük, a század elején születettek kihalásával az élő népviseletből el is tűnik. Ing. A régi típusú, hétköznapi és ünnepi férfiingek szabása megegyezett. Részei: eleje, hátujja, ujja, ujja lémece (kézelő), valljoltja, keskeny gallérja és páhája volt mindnek. Az ing dereka — ha kendervászonból készült — három szél bő volt, ha paraukosból vagy gyócsből, egy szél az eleje és egy szél a háta; a hasítás két felén hajtások futottak végig, amit ha otthon varrták az inget, kézi varrással készítették, ha pedig varróasszony, akkor géppel. A hátrészt a nyaknál hajtásokba fogták a nyakpánt alatt. A hosszú ujja végére két gombbal záródó lémec (kézelő) került. — A gyári méteráruk térhódításával a szabásban is változás állt be. A városi konfekcióban készített ingek vállrészes szabása felváltotta a vállfoltos régi szabást. Az ingek elején elmaradhatatlan továbbra is a mizli és a keskeny gallér (III. tábla). Az öregek emlékezete szerint az ingük fölé, nagy munkára, úgynevezett ingmentőt vagy ingkacát, bajtaiasan ingrehúzót öltöttek. Ez készülhetett régi ruhadarabból, klottból vagy olcsó adria szövetből, de sohasem gyolcsból. Ez egy bővebb derekú, combközépig érő, elöl végig gombolódó, gallér nélküli, szabott vállú, hosszú ujjú, egy-két gombbal ellátott kézelős ruhadarab volt. — Hasonlított a ma közismert gimnasztyorkához. — A fiataloknak világos mintás pargévból, az idősebbeknek szürke vagy sötétbarna anyagból varrták. Szabásmintája közkézen forgott. Ipolytölgyesen még ma is meg tudták mutatni. Az ingmentőre még a legnagyobb melegben is felhúzták a lajbit, hogy testhez szorítsa. A közönséges, falun viselt lajbi elöl gombolódó, bélelt szövetmellény. A mai városi mellényéknél kissé zártabb, nyak- és karöltőkivágással készült; vásári árusoktól szerezték be. A másik mellényféle zárt nyakú, keskeny álló gallérú, zsinóros, fényes gombos, ünnepi alkalmakra csináltatott ruhadarab volt. Csak az igen jómódúak csináltathatták a szabónál. Bajtán emlékeznek rá, hogy az ipolyszalkai gazdag Molyka gazda ilyet viselt 1930-ban, mikor Bajtán vendégeskedett. (III. tábla.) Mivel az Ipoly menti falvak lakói sókat dolgoztak télnek idején az erdőn, melegen kellett öltözniük, ezért az ingük és az ingrehúzó közé vastag flauer meleginget is vettek magukra. A kötött szvetter viselete kb. a 30-as évek végén jelent meg. A hétköznapi és ünnepi gatya szabása megegyezett, csak anyagukban tértek el. A gatya részeinek elnevezése: szára, ülepe, pártázata, madzadja. A fiatal legények fehér vászonból és gyolcsból készített gatyaszára sem volt bővebb két szélnél. (Börzsöny Múzeum, Itsz.: 66.1.279. Ipolytölgyes.) Az idős asszonyok értettek a gatya varrásához és a gatyamadzag behúzásához. A pártázat visszahajtása során elől-hátul hagytak rést a madzag behúzására. Bajtán a régimódi madzagbehúzót maguk készítették lúdtollból. Egy nagyobb lúdtollról lehúzták a zászlaját (a tollas részt), majd a toll szára közepén éles késsel kis hasítékot vágtak s átdugták a tollszál vékony, meghajlított végét. Ezáltal kis fül képző422