Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

U. Kerékgyártó Adrien: Részletek egy Ipoly menti magyar falucsoport viseletemlékeiből

nyafelsőrésszel együtt) 6—7 méter sima szövetet vagy mintás selymet vettek, a rakott szoknyás brokát egyőtözöhöz 8—9 méter is kellett (3. kép). A szoknyaráncokat derékon gallérba fogták; a hasíték elöl vagy oldalt volt. A szoknya alsó szélére néha selem sujtást varrtak, hogy szélesebbre álljon; a szoknya aljának díszítésére többféle mód is adódott: szoknyaszegélynek nevezték, ha elütő — általában piros, zöld vagy fekete — keskeny szélbefogást varrtak; pléhelés volt a neve a szoknyaalj visszáján körülfutó araszos kékfestő csíknak. Ha a szoknyát kicsit hosszúnak találták, három-négy sor szegőt gépeltek úgy térdmagasságban körbe. (A szoknyák színével A viselet és ember c. fejezetben foglalkozunk.) 5. kép. Palóc leány hátnézetben (Győrffy István felvétele 1912. Fk. 13 989) Csak a két világháború között nyílt olyan üzlet Tölgyesen, ahol már ruhaanyagot is lehetett kapni. Ök tartották a várossal a közvetlen kapcsolatot, így érthető, hogy a Sztankovics kereskedő leánya volt az első, aki — úgy 1945 táján — kezdte elhagyni a régi viseletet, és elsőként alakította át a bő, húzott szoknyát rakottra, és a hozzávaló lebegőből blúzt alakított. A gyűjteményekben levő brokátruhák már mind ilyen rakott aljúak, és a még ma is falusi ruhát viselők közt is van, aki a ráncolás helyett rakja a szoknyáját. Régi szokásként emlegetik a pofándli viseletét (farpárna), amit egyesek 410