Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)
Dóka Klára: Az Ipoly menti falvak történeti statisztikája (1550–1848)
Börzsöny szinte kizárólag szőlőtermelésből élt. Az évente termelt bor ára 3646 Ft 48 kr. volt, a gabonáé csak 505 Ft 12 kr. A gyenge minőségű gabonaföldeken csak az őszi búza termett meg, tavasszal csak rozsot vethették. A lakosok a fával kereskedtek, és emellett a fából — eladásra — különféle tárgyakat készítettek. A terményeket Ságon és Esztergomban értékesítették. A mezővárosban mindössze 5 iparos élt. Köztük 4 molnár és egy kovács. Vámosmikolán a szántóföldi termelés valamivel jelentősebb volt a szőlőművelésnél. A fő terményt a rozs és árpa jelentette, de foglalkoztak dohánytermeléssel is. Az erdőben kivágott fával kereskedtek, azt a Dunán keresztül Pestre és Budára is eljuttatták. Terményeiket a sági piacon értékesítették. A településen 9 iparos és egy kereskedő élt. Az iparosok közül egy kőműves, kettő molnár, kettő csizmadia, egy-egy szabó, asztalos, kádár, kovács (utóbbiaknak legényük is volt). Perőcsényben továbbra is a szántóföldi termelés vezetett. (A megtermelt gabona ára 391 Ft 48,33 kr., a boré csak 262 Ft 24. kr. volt.) E település lakói is foglalkoztak fakereskedéssel, amit a Dunán szállítottak. A határban kevés volt a legelő, ezért a szántóföldekből voltak kénytelenek elvenni ilyen célokra. Perőcsényben már háromnyomásos gazdálkodás folyt. Búzát, rozsot, zabot vetettek, az árpa azonban nem termett meg. Fő piacuk Ságon volt. A községben öt iparos élt. A kovácson és az uradalmi molnáron kívül egy-egy varga, csizmadia, tímármester volt a faluban, akik azonban nem űzték egész évben mesterségüket. A kemencéi jobbágyok és zsellérek számára a szántóföldi termelés biztosított jövedelmet. Fő termékük a búza és zab, de fejlett volt a kertgazdálkodás. A kertekben gyümölcsöt, dinnyét, dohányt termelték. A földet minden évben trágyázták. Termékeikkel a sági piacot látogatták, ahová országút vezetett. A lakosok egy része Vácra és Esztergomba ment dolgozni, az ottani szőlőkbe. Tíz iparos élt a faluban: kettő kőműves, a többi fafeldolgozással foglalkozott (asztalos, kádár, bognár, ács). Bernece gazdálkodásában a fő problémát az jelentette, hogy egyáltalán nem volt rétjük. A meglevőkre a hegyekből lezúduló víz kavicsot és homokot hordott, és így azok használhatatlanná váltak. A zsellérek egy része Vácott, Budán, Esztergomban, Pesten dolgozott. A szántóföldi termelés háromszor anynyit jövedelmezett, mint a szőlő. A községben négy iparos élt: egy-egy kovács, molnár, takács, kerékgyártó, csizmadia. A kerékgyártó kivételével mindegyik foglalkoztatott legényt. Baráti lakói is foglalkoztak fakereskedéssel, azonban a fával csak Esztergomig jutottak el. Fő terményük a rozs volt, ami jól elviselte a dombvidéki viszonyokat. Kétnyomásos gazdálkodás folyt, a föld egy részét parlagon hagyták. A terményeket Ságon értékesítették. A szántóföldön megtermelt gabona ára évente 328 Ft 75 kr. volt, a boré csak 61 Ft 12 kr. Tésa lakói is több jövedelemhez jutottak a szántóföldi termelésből, mint a szőlőből. A községben vendégfogadó épült, ami komoly jövedelmet és átmenő forgalmat biztosított. 28 A 10 község gazdálkodása a XIX. század közepére átalakult. A földek egyre kevesebb termést biztosítottak, ezért alapvető követelménnyé vált a trágyázás. A szőlőtermelés a korábbinál nagyobb szerepet kapott. A községek mezőgazdasági árutermelése leszűkült. A piacra termelt cikkek mennyisége csökkent, ezzel csak a közeli sági piacot látogatták. Mivel a földek nem biztosították kellő jövedelmet, a települések lakói új lehetőségek után néztek. A kevés szőlővel rendelkező községek esetében egyik megoldásnak kínálkozott az idegenben végzett munka, bár ennek is megvoltak a korlátai és nehézségei. Űj jövedelemnek szányos iparok kialakulásával. A községekben nemcsak a kovács és molnár űzött 40
