Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

U. Kerékgyártó Adrien: Részletek egy Ipoly menti magyar falucsoport viseletemlékeiből

kéznek arra, hogy Varga János — 1893—95-ben — még az iskolába is obonyban járt. Nyárra legtöbbjüknek az öreganyja varrt kis fehér kendervászon bőgatyái még a 30-as években is. Ehhez kis kékfestő kötény is járt. A 30-as évektől a konfekció készítette fekete glot nadrág mind kedveltebb lesz, amit azonban a közhasználatban csak fekete gatyánák. titulálnak. A leánykák tovább hordták az egyberuhát, de nekik 10—12 éves koruktól már kétféle ingük volt. Az egyik rövid ujjú és rövid derekú, a másik hosszú ing volt. Ehhez már külön szoknya járt: a korcos alsó és a kapcsos felső. Meleg időben otthon csak a hosszú ing is elég volt. Esetleg kötényt kötöttek maguk elé. Az első világháború után a növendék lánykák az ing fölé már lebegőt is vették, s lassan a felnőttek viseletére tértek át. Női viseletdarabok Ing fajták. A legrégebben viselt ingfajtáról az 1883-ban született özv. Molnár Mihályne Horváth Rozália tudott összefoglaló leírást adni. Emlékezett rá, hogy leánykorában, tehát kb. a 90-es években, az édesanyja lémeces ingben járt ki a hátárba dolgozni! Ezt — mivel hétköznapi ing volt (valószínűleg, mikor új volt, hordták ünnepre) — feles vászonból varrták. Az eleje egészen simán fedte a mellet; három gombbal záródott; kis, keskeny szeges futott a furmás kerekre kivágott nyakszélen körül; hónaljban páha bővítette; vállaira nagy vállfolt került. Az ujjára váll tetőn néhány ráncot tettek, az ujjvéglét — könyöknél — karvastagságnyi bőségre tővel ráncolták be; a könnyebb bebújáshoz kis hasítékot is hagytak, amit kis szalaggal vagy madzaggal összekötöttek. Az ujj végén a ráncolást keskeny szegesbe fogták, amit kidíszítettek piros fonallal vagy gyári piros szőttes csíkkal, s ezt nevezték íémecnek. (I. tábla.) Molnárné, visszaemlékezése szerint már nem volt hajlandó ilyet magára venni azzal a kifogással: nem veszem, mert tótosl A fiatalok az akkor terjedni kezdő széles varrásos, meg csipkés inget tartották magyarosnak. Emlékezett a lémeces ingre az 1895-ben született Nagy Jánosné is, aki még hordta is gyermeklány korában. A századfordulón viselt régi módi ing egy másik változata, amiről szóban id. Kovács Lajosné (született 1889-ben) emlékezett meg, az előbbivel kb. egyidőben volt divatban; ez is simán fedte a derekat, vállíoltos, pálhás, keskeny nyakszegélyű, de könyékig érő szűk ujja volt, szélén keresztszemmel kivarrt keskeny sordísszel. Ebbe a típusba tartozók a Börzsöny Múzeum Letkésral származó ingei. Az egyik — „szegény" jelzéssel — dereka kendervászon, de vállfolt ja, ujjai, pálhái felesvászonból valók. A jelzőt valószínűleg azért kapta, mert a csupán 45—48 cm paraszt házivásznat mind a háton, mind a két ujján is toldani kellett a kellő bőségre. Az elején csak a gombolás pántja adódik ki az egy szélből, a nyakpánt alá két kis bővítő becsípés kerül csupán; a toldott hátrészt néhány mély hajtással fogták be a keskeny nyakpántba. (I. tábla.) A múzeum birtokában levő másik ing „gazdag" jelzőt kapott (Ltsz. 75.3.2.). Ennek — bár anyaga 60 cm-es pamutos vászon — elejét, hátát még egy-egy negyed széllel bővítették. Az ujját nem kellett, mert fél szél kiadta toldás nélkül a megfelelő bőséget. így aztán az elején, a hasítás két oldalára 5—5 sor levarrt, a háton meg mély szabad hajtásolásra is telt. Nagy vállfolt ja, pálháj a ennek is van. Mind a „szegény", mind a „gazdag" ujja egészen keveset (1—2 cm) könyök felé szűkített és szélétől feljebb vagy 2—3 cm-rel keresztszemes koszorús hímzés futja körül. Mindkettő 4 gombbal záródik. Ezeket a régi módi ingeket az 1920-as évekig viselték. (I. tábla.) Az első világháború után lassan terjedni kezdett — a városban viselt férfi406